tudod te azt

az arcom is sápadtabb egy árnyalattal
ha nem vagy
nem baj ez csak elgondolkodtató
hogy vagy az kegy
isteni irónia
hálám jeléül hallgatok
megszoktalak
mint test a meleget
mint lélek a csendet
mint fű a növekedést
csak vigyázz miránk
én vigyázok
ne gázolják gazok azt mi van nekünk
hogy hol vagy
nem kérdezem
elég a létezésed
remélni nem remélek
hiszek csupán
megment kettőnket is
csak szemed tűnjön fel
mint sugár felhőkoszorún át
csak csókod zengjen
mint sokadalom
vagyok máris- minden mit kívánsz

észrevétlen-

szinte észre sem vettem

mint egy falevél a vállon

vagy katica

ahogy leszáll

olyan könnyed mint az álom

mint a lélegzet mely hajam közt

sóhajt

átölelt megszállt

és látott

mint soha senki más

evelin madara

evelin várta az esőt. már jó pár napja száraz volt a levegő. mintha az ember fűrészport nyeldesne, homokot. a hangok eltompultak és a színek... a színeket mintha egy koszos ablaküvegen keresztül nézte volna. a boldogság madara kék. és nincsen lába, nem tud leszállni. milyen fáradt lehet már a sok repüléstől. evelin elhatározta, hogy lábakat készít a boldogságmadárnak. először kartonpapírból vágta, ki, de az nagyon esetlen volt. a következőt gyufaszálakból készítette, és lefestette kékre. nem volt szép. aztán drótból eszkabált két madár lábat, de abban nem volt semmi élet. robotláb- gondolta. aztán horgolni kezdett. az meg nem tartotta volna meg a madár súlyát, meg amúgy is, elbaszott kesztyűcskékre emlékeztette evelint.
evelin hátravetette a fejét és mereven bámulta a plafont. üvegből kellene, vagy porcelánból. ekkor kezdett el esni az eső. evelin hátravetett fejjel mosolygott a székben.

utazás

evelin szerette hallgatni a vonat kattogást. ugyanúgy lüktetett mint a szíve, nem vetve alá magát semmilyen logikus ritmusképletnek. egyedül ült a fülkében. de nem volt magányos. evelin mindig remek társaságot nyújtott önmagának. órákig tudott vitatkozni másik énjével, anélkül, hogy meggyőzte volna azt, vagy az őt.

evelin rátapadt az ablakra, úgy szívta magába a tájat. régen nem utazott. és régen nem figyelte meg, hogy milyen gyönyörűek a fák ősszel. és a felhők...a felhők megint megelevenedtek, mint egykor, gyermekkorába. újra látta a színjátékot, amely az égre van kifeszítve. evelin elszomorodott. hová zárta be magát évekre, hogy így elsuhant mellette az élet? ekkor fölcsendült emlékében az Ő hangja, de már nem rendítette meg. Prága...platánok...a kezünk...együtt...folyópart...a hajad...csendes belenyugvással vette tudomásul, hogy kiköltözött belőle. kicsit talán örült is neki. sőt, minél tovább nézte az vonat mellett elhaladó hegyeket- mert a vonat áll ugye evelin? az mindig csak áll...a hegyek vonulnak...- annál jobban örült.

mély lélegzetet vett, elhallgattatta a hangokat a fejében és mosolyogva gondolt arra, hogy valahol már nagyon várják.

szempillantás

raphael rámnéz és felemel. úgy szorítja a kezem, hogy már szinte fáj. nehéz dolog a felelősség, az odaadás, a feltétlen bizalom. angyalom ne engedj- messze vagyok még magamtól...

na tessék!

- Micimackó! Mi van, ha egyszer elkövetkezik egy olyan nap, amikor el kell válnunk?

- Ha együtt válhatunk el, akkor semmi kifogásom ellene.

őszi télen

ránk tört a tél. nem vártuk. jött. elvétve hóval, de inkább széllel süvít és fagyaszt. de valahogy nagyon szép most ez a tél. vagy csak én vagyok kivételesen boldog... eldönthetetlen. talán ez az őszi tél olyan egyedi, hogy nem tudom levenni róla a szemem. talán a kicsi szívem vackolódik odabent annyira, hogy nem tudom figyelmen kívül hagyni. talányok talánya.
de szép ez. így szép. ezzel a hideggel. a hideggel mindig tisztaság jár. megtisztulunk. levetközzük a buja meleget.
átölelve tartom magam álmomban, mert félek, hogy elengednek. psssssszt! csitulj...csitulj!

egy szempár villan föl egy pillanatra...olyan ismerős...tudom már...tudom...a Tied az...a tied...mert itt vagy...mindig is itt voltál...nem vagyok egyedül...

egy rosszulsikerült vers

ne féljetek.
én vagyok a világ.
hátamon hordom az eget-
egykor atlasz lehetett
olyan mint én-
és homlokomon gyöngyöznek a csillagok.
erős vagyok. halhatatlan is.
vigyázok rátok-
álmodok.

ó-hajtok

valahányszor vagyok, máris nemleszek. csak a lebegés van. csak a lebegés. talajszinten keresem az életet, de mint a gyík...leszakajtja a farkát ha kezembe kerül.

álmodtam egyszer elefántot is, virágot is. akkor még valósnak tűntek. 

ó-hajtok én! mert lazán nem lehet. hát csak rajta lelkek, rabok. még itt vagyok. tépjetek!

lassan magamra kacsintok.
indulunk.
ha fogod a kezem a szemed sem kell kinyitanod. tudom, hogy nem akarsz jönni. fárasztó lesz és idegölő. de kibírjuk (ketten biztosan) mindenfajta kisebb testi sértés nélkül. csak a kezed kérem.
elviszlek majd oda is, ahol moslyognak a szélben a platánok. megígérem. és majd nyugodt szívvel fogod majd megérinteni a törzsüket.
tiszta vagy. habnál is fellegnél is.
és nem fogsz majd álmodni. úgy fogsz aludni, minta meghaltál volna. nem fogod látni őket.
és írni is fogunk. ketten. segítünk egymásnak. erről szól az egész, nem?
nem volt könnyű meggyőzni magam. nehéz eset vagyok...