megnyugodtam. sey írt. jó hogy írt. azt hittem eddig nyilvánvaló volt, hogy igen, róla van szó...néha legalábbis. ez a blog sem ilyen lenne, ha nem lett volna ő. de ezt azt hiszem már mondtam. mindegy. nem erről akartam írni. vagyis erről írni sem akartam. de muszáj volt.
ma egy letépett madárszárnyat láttam a sárban heverni. nem volt valami lírai látvány. de sokat sírtam miatta. valahogy , valamiért saját magam szimbolikus kivetülését láttam benne. nah, ezt aztán megfogalmaztam.
de jól vagyok esküszöm és már az unalom is levette fojtogató kezeit a torkomról. syllel tegnap este biliárd...úúúú de jó volt. és a tegnap délután...az valami csodat. szerelmes vagyok egy árnyba. azt hiszem. de olyan szépen ragyogott felém az a két hogy nagyon kellett hogy én hogy ő. csak többet nem soha. de legalább megszólalt volna egyszer. igaz, jobb nekem csillagszemek nélkül egyelőre. félek tőlük kissé. d azért jó volt látni, hogy másnak is van olyan. egyszer látni. soha többet. csak egy percre. de ez is valami.
és jön nephelé hamarosan és megmásszuk a hargitát. és aztán a szívem csücske: budapest... vágyom nagyon vágyom.
csupa csuda világ.
csak antigoné nem ír. messze messze koboldokat hajkurász a szivárvány tövében.
megyek indulok sietek szaladok vár az amerikai tragédia
jövök még jövök. hát hogyne jönnék.
