Száradnak a szavak. Ne aggódj. Majd rájössz te is. Hallgatod a színek ének ét. Vajon melyik az igazi? Csak forgatod a fejed. Nem baj. Majd megérted. Hogy érted.
Pillangónyi időt adj.
Átgondolom a világot,
Felfújom és átnyújtom neked.
Virágzó akácfák illatával,
Méhszárnyú viaszcsodával
megfűszerezem álmod.
Fészketrakok belőled.
Fűszagú fészket.
Kibélelem magammal.
Védj meg.
Szitakötő lábú tervet
Szövök, mint a pók.
Kitárod kezed.
Ujjaim várod, melyek
építő munkába kezdenek,
hiszen gyöngyként fűzik fel
a csillagokat. Neked.
Világ illatú virág.
Csak a szél. Már megint nem te vagy,
pedig étellel, csenddel vártalak.
A nagy szavakat, mint olcsó ruhát,
levetettem. Nem várok csodát.
Nem kérek semmit. Nem panaszkodom.
Csak tenyered helye üres az arcomon.
Ami lettünk volna, vagyok egymagam.
Szavaimnak immár kettős súlya van.
Szemeddel is nézem, amit láthatok.
Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.
Amit kimondani nem tudtam neked,
látod, most a munkám okos része lett.
S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon,
az szólít meg. Tekinteteddel rokon.
Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.
Lángod lobogjon izzón, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.
Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.
Szerelem:
Ahogy a szél meglebbenti a függönyt.
Nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.
Egyetlen szóval
meg tudnánk ölni egymást.
Annyira szeretsz.
Annyira szeretlek.
Szólsz hozzám - már nem te vagy.
Szólok hozzád - nem én vagyok.
Hangodban hallgat a válaszod.
Ne is mondd, hogy ezért meg azért!
Már attól a szótól sem félek,
amivel meg tudnánk ölni egymást!
Ráborultan a sorokra.
Csiklandoznak a betűk.
Röhögök magamon.
Fájdalom, hogy miket leművel a modern irodalom.
1
Elfolyik a Liba és csőrében van az egész folyó.
Csendesen hullámzik a véges felett.
Szívében bánat csörgedez. Elönti a vizeket.
Csobogva rohan, rohanva csobog.
Lassan, lassan, gyorsabban, vadul.
Át a tengeren, messze a végesen túl.
Átzúdul a falon, tolla lebeg.
Szeme nevet. Árja betemet.
Óriásira dagad, ostromolja a falat,
habozva, tajtékozva csapkodja a köveket.
Majd: csend…csobogás… nyugalom…
Elfolyik a Liba és csőrében van az egész folyó.
2
Elfolyik a Liba és csőrében van az egész folyó,
és szárnya alatt minden szárazföld
És szemében van az összes tó
Belecsorog az Óceánba.
Már nem Liba, csak egy folt -
mint mikor egy festményre pár
Csöpp oldószer folyt - elmosódott.
Mártózzunk meg mi is benne.
Tollatlan szárnya, libátlan teste
minket vár. Ő az ki magában hordozza az Életet
Elfolyik a Liba… Ég veled!
3
Elfolyik a Liba és csőrében van az egész folyó
Beszivárog a város bőre alá. Magába öleli a lefolyó
Beszívja a föld, belélegzi a homok.
Elnyeli a Libát a Liba. Megárad a víz
Marja önmagát. Kitör. Robogva zúg a végesen át.
Keresi a végtelent. Nincs! Vége van a végtelennek.
Elfolynak a Libák és úsznak a folyók.
Melyik az ötödik dimenzió! Melyik a negyedik!
Párhuzamos síkokban folyik az élet.
Már nem tudom mikor Liba a Liba. Csak azt, hogy
VAN! Mindegy folyik-e vagy sem!
Follyunk a Libával! Follyunk át egyik időből
a másikba egyik térből a másikba
egyik síkból a másikba egyik
dimenzióból a másikba
Adjuk át magunk az Ismeretlennek és
ő majd bebizonyítja- érthetetlen matematikai
fizikai kémiai biológiai
összefüggésekkel-hogy
elfolyik a Liba és csőrében van az egész folyó!
Nagyon szeretni:
Tested belém temetni,
lelked megétetni,
másnak véget vetni,
álmod átérezni,
vágyad vággyá tenni,
ágyam ágyunká tenni,
füledbe suttogni,
tudni, nem kérdezni,
csendben átölelni,
sírva mosolyogni,
mindent elfeledni,
csak téged érezni,
egymásért létezni,
Ezt jelenti.
Egyszer mindenki eltéved. Így esett a kis Brunellával is. Eltévedt. Reggel elindult hazulról, a kert alatt egy kicsit nézte magát a patakban, fésülködött.
– Szép fekete hajam van – mondta a pataknak, és mosolygott örömében, hogy szép fekete haja van.
– Bizony szép – mondta a patak.
– És a szemem is nagyon szép – folytatta Brunella.
Mi tagadás, a szeme is szép volt. A patak bólogatott. Most már nem olyan nagy lelkesedéssel, de bólogatott, mert Brunella igazán szép kislány volt, s olyan kedvesen tudott mosolyogni, hogy nem lehetett rá haragudni. A patak nagyon szerette volna, ha Brunella valami olyasfélét mond, hogy: „Jaj, de gyönyörű kristálytiszta vagy, te patak!” vagy: „Olyan szépen muzsikálsz, ilyen szépen senki sem tud muzsikálni!” De Brunella nem mondott ilyesfélét. Esze ágában se volt. Azt mondta:
– Ha behunyom a szemem, nem látlak.
Mikor Brunella szépen megfésülködött, elhatározta, elindul az erdő felé. Otthon ugyan mondták neki, hogy csak a patakig szabad mennie, mert az erdőben eltévedhet, és ott veszélyek leselkednek rá. „Ugyan – gondolta Brunella –, miféle veszélyek? Engem szeretnek a fák, a füvek, az őzikék. De az erdőben kígyók is vannak” – jutott eszébe. Öntudatosan fölvetette a fejét, fekete hajfonatában meglibbent a széles piros szalag.
– Engem a kígyók is szeretnek – mondta. – Most szépen megfésülködtem, elmegyek, megmutatom az erdőnek a hajam – szólt a patakhoz.
– Csak ne menj messze. Bajod eshet, az erdőben lakik a Tigris, a Medve meg a Pakuk madár.
– Engem szeretnek – toppantott Brunella, és elindult.
A patak nem szólt semmit. Akkor sem, mikor kisvártatva Brunella megfordult, és azt mondta:
– És én is szeretem őket.
Sohasem látott még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.
Aztán, mondom, eltévedt.
De nem félt.
– Ugye, szerettek engem? – kérdezte a fákat.
– Szép kislány vagy – mondták a fák.
Azon a dombon, ahol a hét hársfa állt, találkozott a Tigrissel.
– Hrrr – morgott a Tigris –, hogy merészelsz!
– Jaj, de szép hangod van! – mondta Brunella, és közelebb lépett. – Nem morognál még egyet?
A Tigris meglepetésében teljesítette a kérést.
– Hrrr – morgott még egyszer, de most már sokkal szelídebben.
Aztán észbe kapott, igyekezett borzasztó pofát vágni: még ez a kis mitugrász lányka akar vele kukoricázni?!
– És az arcod is olyan kedves – mondta erre Brunella. – Megsimogathatom?
A Tigris tekergette a nyakát. „Még hogy kedves az arcom – Gyorsan belenézett egy tócsába. – Igaz is, elég kedves arcom van.” – állapította meg elégedetten, és mosolyogni próbált. Az állkapcsa csikorgott, mert a Tigris hét éve mosolygott utoljára.
– Kedves kislány vagy – mondta –, megsimogathatsz.
Brunella megsimogatta a Tigrist, és azt mondta:
– Örülök, hogy találkoztam veled. Szeretlek, Tigris.
A Tigris boldog lett, ugrált és bukfencezett. Amikor kiugrálta magát, csodálkozva Brunellára nézett.
– Mit keresel itt, kislány?
– Eltévedtem – mondta magabiztosan Brunella –, a patak partján lakom, abban a piros cserepes házban.
– Tudom – mondta a Tigris –, pattanj a hátamra, egy darabig elviszlek.
Brunella a Tigris hátára ült. Csodálatos volt száguldani.
Egy ligetnél megálltak.
– Tovább nem mehetek – mondta a Tigris –, erre menj, egyenesen. Hazatalálsz.
Brunella elindult, amerre a Tigris mondta, és dúdolgatott. Egyszer csak lát ám egy barna foltot. „Nicsak – gondolta –, talán a Medve” – és megindult feléje. Tényleg a Medve volt. Már régóta figyelte a kislányt, csodálkozott, milyen bátran sétál a sötét erdőben. Tetszett neki, elhatározta hát, hogy nem bántja. De találkozni nem akart vele; minek mindenkinek megtudni, hogy ő itt lakik a Holdfényes Barlangban.
De Brunella akkor már csak pár lépésre volt.
A Medve nem akart bonyodalmat, gondolta, inkább elfut.
– Ne szaladj el! – kiáltott utána Brunella. – Úgy szeretnék beszélgetni veled.
„Most már mindegy” – gondolta a Medve, és megállt.
– Ne gyere közelebb, mert megeszlek! – kiabált a kislányra.
– Jaj, de vicces vagy! – nevetett Brunella. – Miért ijesztgetsz?
A Medve elcsodálkozott.
– Hogy mersz így beszélni velem?
– Ó, hát mert szeretlek! – nevetett a kislány, és kezet nyújtott a Medvének.
A Medve vigyázott, nehogy nagyon megszorítsa a kezét.
– És miért szeretsz?
– Csak – mondta Brunella –, mutasd a hátad, úgy látom, a hátad sötétbarna.
– Igen – mondta a Medve, és mutatta a hátát. Jókedvű lett. Igazán jó érzés, ha egy szép kislány szereti az embert. Azazhogy szereti a medvét.
Brunella elmondta, hogy eltévedt, és hogy a Tigrissel találkozott.
– Nem bántott? – csodálkozott a Medve.
– Ó – nevetett Brunella –, hogy bántott volna, amikor olyan kedves Tigris! A hátán hozott a ligetig, hogy hamarabb hazaérjek.
– Ha akarod – mondta a Medve –, én is elvihetlek egy darabig a hátamon.
– Az jó lenne – felelte a kislány –, csak tudod, olyan éhes vagyok.
– A mézet szereted? – kérdezte a Medve.
– Nagyon. Mézet adjál – mondta Brunella.
A Medve kézen fogva vezette a kislányt a barlangjába. Csodálatos barlang volt, zegzugos nagy termekkel.
– Ugye, szép? – dicsekedett a Medve. – Rajtad kívül még senki sem látta.
– Gyönyörű! – ámuldozott Brunella, és boldog volt, hogy szeretik egymást a Medvével.
Ennél jobb méz nincs a világon, a Medve biztatta Brunellát, egyék még. Nem nagyon kérette magát, a hasát degeszre tömte.
– Nem kellett volna annyit ennem. Most biztosan nehéz vagyok – mondta, amikor a Medve hazafelé vitte a hátán.
A Medve mosolygott. „Micsoda kedves kislány – gondolta –, lám, azzal törődik, hogy nekem nehezebb.” Pedig hát igazán lepkekönnyű kislány volt, a Medvének meg se kottyant, hogy a hátán ül.
– Na, tovább nem mehetek. Innét, ha egyenesen arra mégy, hamarosan hazaérsz – mondta a Medve, s amikor Brunella már majdnem eltűnt a fák között, utána kiabált: – Gyere el máskor is!
– Jó! – kiáltott vissza Brunella.
Ebben a pillanatban a nagy eukaliptuszfán – éppen az alól kiáltott vissza Brunella – megszólalt egy dörmögő hang:
– Ki merészeli zavarni a nyugalmamat?
– Hát te ki vagy? – kérdezte a kislány, ernyőt csinált a szeme fölé, és a fára kémlelt.
– Én a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár vagyok – dörmögött a hang –, és ha azonnal nem hordod el magad, meglegyintelek a szárnyammal.
– Ó, de buta vagy! – mondta csendesen Brunella. – Látod, ha kedvesen beszélnél velem, és lejönnél hozzám, megszerethetnénk egymást. És akkor sokáig jól éreznéd magad, tudnád, hogy valaki szeret.
– Ugyan – mondta a Pakuk madár –, én már háromszáz éve ülök itt, és még soha senkivel nem szerettük meg egymást!
– Talán nem is járt erre senki – mondta Brunella.
– De igenis – mondta a Pakuk madár –, kétszáztíz éve egy nyúl és nyolcvan éve egy szénégető. De nem szerettük meg egymást. Az igaz, hogy nem is vettek észre.
– Na látod – mondta Brunella –, lejöhetnél, úgysem láttam még Pakuk madarat.
A Pakuk madár egy darabig mirgett-morgott, aztán csak lejött. Óriási madár volt, és láb helyett tényleg három kereket viselt.
– Hát, te elég fura szerzet vagy – nevetett Brunella –, de a szíved biztos jó, téged biztos nagyon lehet szeretni.
Ezzel megsimogatta a Pakuk madarat.
A Pakuk madárnak mind a három kereke bizseregni kezdett, s arra gondolt, jöhetett volna ez a kislány háromszáz évvel korábban is. Akkor talán ő még énekelni is megtanult volna, úgy, mint a sárgarigó.
Kérlelte Brunellát, hogy ne menjen még, de erősen esteledett, a kislánynak haza kellett indulnia. A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár a hátára vette, és elrepült vele az erdőszélig.
– Na, innen már látszik a házatok – mondta, és kitépett a szárnyából egy tollat. – Ezt őrizd meg. Emlékül.
Már majdnem a patakhoz ért a kislány, mindjárt otthon lesz, gondolta, amikor egy borízű hang reccsent rá:
– Állj! Hogy mersz a területemen mászkálni?
– Hát te ki vagy? – csodálkozott Brunella, és megindult a hang felé.
Egy torzonborz ember állt ott, szakálla az övéig ért, puskájával Brunellára célzott.
– Én a vadász vagyok. Ha nem állsz meg, lelőlek.
– Dehogy lősz – nevetett Brunella –, ki hallott már olyat, egy kislányt lelőni! Nem is gondolod te komolyan, látszik a szemeden, hogy jó ember vagy, és én a jó embereket szeretem, meg a jó emberek is szeretnek engem.
– Igazán? Látszik a szememen? – kérdezte a vadász, és leengedte a puskáját.
Brunella rámosolygott, a vadász meg vissza.
– Ne haragudj, hogy ijesztgettelek – mondta a vadász –, nem tudtam, hogy szeretsz.
– Ó, én mindenkit szeretek – mondta a kislány –, s engem is szeret mindenki. A füvek, a fák, a virágok. És a Tigris is, meg a Medve, meg a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár.
– Az nem lehet igaz – mondta a vadász, és megszorította a puskáját. – Nem is láttál még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.
– De igenis láttam – mondta büszkén a kislány –, és biztos téged is szeretnének. A Tigris a hátán hozott, a Medvénél mézet ettem, és a Pakuk madártól ezt a tollat kaptam emlékbe. A Tigris azon a dombon lakik, amelyiken a hét hárs áll, a Medve a Holdfényes Barlangban, a Pakuk madár meg az eukaliptuszfán.
– Ó! – mondta halkan a vadász, és forgatta a szemét.
– Megsimogatnál? – kérdezte tőle Brunella.
– Persze, persze – sietett a vadász. Megsimogatta a kislányt. – És most már siess, mert esteledik.
Elváltak. A kislány a patakhoz ért.
– Szervusz, patak – mondta –, látod, semmi bajom nem lett. Mindenkit szeretek, és engem is szeret mindenki.
Ekkor egy lövés dördült.
– A Tigris – mondta a patak.
Brunella földbe gyökerezett lábbal állt. Megszólalni sem tudott. Eldördült a második lövés.
– A Medve – mondta a patak.
– Jaj, ne, nem akarom! – kiabált a kislány, de akkor már hozta a szél a harmadik dörrenést.
– A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár – mondta a patak.
A kislány térdre esett, keservesen sírt, könnyei a patakba hullottak. A víz zavaros lett a könnyeitől.
– Most már sohasem láthatod magad bennem – mondta szomorúan a patak –, csak talán akkor, ha behunyod a szemed
