Amikor elmentél

Amikor elmentél becsuktam az ablakot.
Talán, hogy itt tartsam még az illatodat,
mielőtt a molekulák is menekülve
követnek téged.
Nézem a falat. A fal visszabámul.
Az árnyékod is hiányzik róla.
A fényed hiánya.
Szavaid foltot hagytak lelkem szövetén,
mint szőnyegen a vörösbor.
Lassan kikopnak, de el nem távolíthatók.
Itt ülök, fülemben kattog a csend
és elképzelem hogyan rándulnak az ujjaid,
mikor mélyen alszol.
Azt a rándulást is magaddal vitted,
ahogy magaddal vitted a fogkefédet,
a hátizsákot, a kedvenc képedet és
az önbizalmamat.
Most felhívnék valakit, de félek
felemelni a telefont, nehogy téged tárcsázzalak.

Idegen

Ki vagy te, idegen,
aki belenéztél az ablakon
és láttad az ott tomboló vihart?
Honnan jöttél ide,
ahol hit és kétkedés kézenfogva
halad ismeretlen utakon?
Mikor érezted meg az elhivatást,
mely ellenállhatatlanul ragadott magával,
hogy tanuja légy szörnyeteg gondolatoknak?
Viselsz pajzsot?
Vagy meztelen mellkasod tárod ki
hogy eltaláljanak?
Gondoltad volna-e, hogy te vagy,
akin megbotlik a sors kereke?
Milyen látomások vetültek elmédre,
mik vezettek utadon?
Hova jöttél idegen?
Tudod?
Vagy beburkolózol a
tudatlanságba, mint puha köpenybe, hogy
ne érintsen meg a valóság?
Nem vezethetett a véletlen.
Valaki suttogott s te megérkeztél.
Szándék van veled.

Pont így

Ahogy a fény játszik az arccsontodon.
Ahogy tágul és szűkül a pupillád.
Ahogy megrándul a szád.
Ahogy kilélegzel.
Ahogy vagy.