Néha, mikor nagyon fúj a szél
azt képzelem, hogy énekel.
Vagy ha csikorognak a villamos kerekek.
Mintha egy nagy szimfónia részei lennének
amit csak halálom pillantában értek meg igazán.
Akkor lesz eggyé.
A hangok amik a zsúfolt metróaluljáróban
kicsengnek a tömegből.
Egy sípszó, valami ütemes kattogás.
A dörgés is, rezgő basszusával.
Mikor hallom őket, mintha kitisztulna valami
egy pillanatra.
Aztán elveszítem és várom a következő csatlakozást.
Körülveszenek ezek a hangok, kísértenek.
Gyerekkorom hintájának hangja,
a zipzár csengése, a ragtapasz reccsenése.
Minden, minden énekel.
Béke van ilyenkor, elcsendesülés.
Úgy válnak ki a világ zajából, mint egy-egy
ismeretlen sziget.
És mindenhol rámtalálnak.
Poharak koccanása, elfojtott nevetés.
Ugyen nem csak én hallom őket olyan szépnek,
mint az angyalok kórusát?
