piros bogyós

piros izzás a ködben
a szívnek eláll dobbanása
egy pillanatra
megfagy a csend
recseg benned a remény
itt kezdődik a béke
itt a piros izzás
szoros melegében

hogy adod át az életed
ha jön a láthatatlan
hogy állsz ki
reszketni fog lelked
vagy elsimul
mint tó felszínén a
fodrozódás

most még csak percnyi
villanás
piros folt
elmosódott érzet
most még ér valamit
a hit

elsiratva

a könnyeimet elsírom most. kiürítem a lelkem, hogy mikor majd elém állsz és közlöd, hogy “elmegyek”, száraz legyen a szemem. ne lásd a bánat árnyékát sem homlokomon. így nem tétováznak majd lépteid, ahogy távolodsz. nem értsd félre. nem miattad sírok. magamat siratom, hiszen én maradok itt kifosztottan, egyedül. de ezt nem fogod tudni. te csak mosolyt látsz majd és bátorítást. mert nem tudhatod, hogy ezek a léptek olyan messzire visznek, hogy az aranyfonal megfeszül, majd elszakad. én érzem majd a rándulást, de nem hökkenek meg. ismerni fogom a szakadás zenéjét, és az elsírt könnyek emléke teszi majd síkossá a fonalat, hogy ne csapjon vissza. te csak menj. kövek ne sértsék a lábad. ágak ne csapjanak a szemedbe. a ruhádba akadó szederindák ne késztessenek megtorpanásra. tudom, hogy összetörik a szívem, de nem sírok majd. a földrehulló darabok csörömpölésének nyers hangját felfogja az emlékek puhasága. a te utad hosszú. az enyém a végéhez ért. várlak hát. nyitott karokkal és nyitott lélekkel, elsírt könnyektől nedvesen, mosollyal és biztatással. ne tudd soha, hogy te voltál az, kinek léptei olyan visszhangot keltettek bennem, hogy rezgésüktől darabokra hullottam.

csend

Talán nèmaságod

ajándék.

Úgy nyújtod át mint koldus

a falat kenyeret.

Talán tudnom kéne

örülni a csendnek.

Kéklő ég alatt

virágzott ki a szerelem.

Szerette a fényt, a

meleget.

Talán a hidegben ő is

meghúzza magát.

Tanulnom kéne a

csendedből.

Tanulhatnék belőle

erőt.

De fájdalmat tanulok csak

ha visszahull rám.