elsiratva

a könnyeimet elsírom most. kiürítem a lelkem, hogy mikor majd elém állsz és közlöd, hogy “elmegyek”, száraz legyen a szemem. ne lásd a bánat árnyékát sem homlokomon. így nem tétováznak majd lépteid, ahogy távolodsz. nem értsd félre. nem miattad sírok. magamat siratom, hiszen én maradok itt kifosztottan, egyedül. de ezt nem fogod tudni. te csak mosolyt látsz majd és bátorítást. mert nem tudhatod, hogy ezek a léptek olyan messzire visznek, hogy az aranyfonal megfeszül, majd elszakad. én érzem majd a rándulást, de nem hökkenek meg. ismerni fogom a szakadás zenéjét, és az elsírt könnyek emléke teszi majd síkossá a fonalat, hogy ne csapjon vissza. te csak menj. kövek ne sértsék a lábad. ágak ne csapjanak a szemedbe. a ruhádba akadó szederindák ne késztessenek megtorpanásra. tudom, hogy összetörik a szívem, de nem sírok majd. a földrehulló darabok csörömpölésének nyers hangját felfogja az emlékek puhasága. a te utad hosszú. az enyém a végéhez ért. várlak hát. nyitott karokkal és nyitott lélekkel, elsírt könnyektől nedvesen, mosollyal és biztatással. ne tudd soha, hogy te voltál az, kinek léptei olyan visszhangot keltettek bennem, hogy rezgésüktől darabokra hullottam.