megint te

hovatartozásom firtatja egy ökörszem.
elhessegetem őt s a gondolatot.
ráncos homlokkal indulok tovább,
nem várom meg lépteim visszhangját.
sietek.
fűszálak adják meg magukat cipőm talpának.
-hová tartozom?-
ajkamról felsikolt neved.

négysoros

bepárásodott az ablak.
egyedül bámulom a semmit: zöld.
szürcslöm a teát cukortalanul.
nevedbe karcoltam a sorsomat.

a ráció szünetel

Álomban járt táncon
elmém megakadt -mikor nincs ereje az ölelésnek-
kifakadt a lélek
mint a rügy.
élek. Érted?

Nem hagyom magam -nem látok át az üvegen-
előre lépek
Létem pihegve pihen
madárszív verdes

Csobban a csoda -magodba zárva-
mit vártam
a lélek belém
szorult, mint fába -egy csók sem csattant el időben-
a féreg

Létem pohárlét
üresen várom
utántöltésemet -vajon hány lépés vezet el?-

álom szárnyak várnak
ágyam húz a
gondolat -ki nem beszélt szavak hullanak-
megfullad bennem
mielőtt megszületne

agystopp, szájzár -ha nem zokogsz, mosolyogj!-
rámcsukódott a tölgyfa ajtó
hiába verem a falat
szavam fönnakad -lehelet megszegik, ajtó mögül.

jelentés

itt vagyok. jól vagyok. nem kell aggódni értem. csak nem tudtam megfogalmazni a gondolataimat. még mindig nem tudom, csak gondoltam szólok, hogy ne idegeskedjetek...mármint hogy értem. nem kell.
az az egy ami zavar, hogy nem jönnek létre a találkozások. akiket várok, azok elsuhannak mellettem, és nem kapok semmi meleget tőlük. persze megértem...a problémák...de annyira segítenék. hiszen barátok vagyunk.
no mindegy, ez egy ilyen időszak. át kell vészelni. de, jók vagyunk már az átvészelésben. megoldjuk.

szal, ennyit akartam mondani, írni, what ever. vagyis nem is igazán ezt. de majd, legközelebb, ha nem kell 4szer újrakezdenem egy bejegyzést...

sóhaj

hát érdemlem ezt én?

pörölés vele

miért gondolod, hogy megértesz, mikor azt sem tudod elképzelni, hogy milyen, mikor a sár rászárad a lábadra? hisz nincs is lábad. s bár millió ember tapasztalatát bírod, nincs jogod eldönteni, hogy milyen, míg te nem érzed. mit képzelsz magadról?

blaszfémiáim által próbállak magamévá tenni(egy isten, kit ismerek, s mely alig jobb mint én). nem vagy hívatott arra, hogy az létemről dönts, míg jobbnak nem bizonyulsz, mint hittelek.

hol vagy mikor szólok hozzád, és hívlak? mit tudsz olyankor mondani, mikor bánatom van? hiszen azt sem tudod mi az.
te nem vagy...csak a léttelenségben létezel, valahol, elzárva a lét érzésétől.

nem...nem tagadlak meg. ez nem erről szól...csak kereslek mindenhol és nem hiszem el létezésed, míg meg nem talállak.

jó...igazad van...hiszlek mert most is hozzád beszélek. kérdéseim, melyben léted firtatom hozzád szólnak.

nem kérek csodát. téged kérlek. úgy ahogy akkor voltál, mikor minden este el tudtam mondani az imám...

így

Tudod, mióta egyedül vagyok, azóta jobban érezlek.

Nem kell látnom már a szemed, ahhoz hogy lássam fényét.

Minden egyszerű.

Nem gondolkodom nagy szavakon.

Csöndet kéne írni.

Csöndet és havat.

És a szemedet.

Ahogy a havat nézed.

csönd

Beleszédültem az álmaidba.
A tér-idő kontínuum megszünt.
Nem valóság ez így.
És nem kérem hogy az legyen.
Bár kérni tudnék tőled bármit is.
Kinyitani a számat és beszélni hozzád…
De ahányszor megpróbálom csak némaság ömlik belőlem.
Nem találom a szavakat amelyek elérnek hozzád.

Némaságra kárhoztatva ölellek.
S próbállak úgy ölelni hogy megértsd:
benned van nyugovásom.