szavak

hogyan mondjalak ki kedvesem? hogyan formáljalak szavakká, hogy ne görbüljön hajadszála se? a kimondott gondolat csupasz, meztelenebb az újszülöttnél is, hisz nem fedi a magzatmáz puha, selymes burka. szavaim kopogása, kövek kopogása. csontok kopogása. rögök kopogása. durván hullanak bele a térbe, felsértve finom szövedékét. hát téged, így hogyan vesselek ki magamból, ahol ragyogóbb vagy, mint ezer csillag, mint isten ujján a fény? hogy elkopj? hogy értelmed vesszen? hogy ne légy több fekete köveknél, halott csontnál, fagyott rögöknél? inkább magamban tartalak. itt, ahol egész vagy. és ahol egész lehetek én is. általad.

rebbenés

kedvesem! hogyan birkózol meg az iszonyattal, amikor lecsukódik az èg szeme? izzadt lepedőid ki szárogatja, mikor te dermedten fekszel, mint egy mohos rönk? én nem vagyok ott. sosem voltam. úgy menekültem el életedből, ahogy csak az menekül aki önmaga szemébe nézni is képtelen. nem jár bocsánat ezért, feloldozás. és kérni sem kérem. csak a perzselő szégyen marad, mely beborít reggel, rajtam ül egész nap és este sem szárad fel. hát így élünk. meghalni sem fogunk másképp. te hozod az iszonyatot, ami fejedben él, én a szégyent; ott majd elszámolunk. a túlvilági vagyonelosztást nem kerülhetem el. bennem ragadt egy pillanat. kezed, fehér-átlatszó-színtelen, megrebben, mintha a gondolat, hogy visszatartanál az ujjadban születne. de a rebbenés elhalt. ott halt el a paplanon. és ott halt el a az ébredő béke is a szívemben.