üveg

végül elrendeződik minden. a Sors alig remegő tenyerében nem vagy más mint üveggömb. az üveggömbben talány és félelem. hajszál választ el a zuhanástól. egyetlen, előre nem látható rezdülés. életed rücskös talaján üvegcserép leszel. éles és hegyes, mely mindent összevág mi megérinti. hiszed? akarod? bár a döntéseid nem sokat érnek mikor végigsöpör rajtad a szél.

hit

A holnap maradt csupán. Csupaszon, mint a hétköznapok. Az örök hit a változásban. Abban, hogy kerül ruha a rászorulónak. Miért vagyunk ilyen esendőek? Miért nem találjuk azt a magasabb rendszert, amely mindent felfed és láttat. Hiszen a szívünk mélyén, lelkünk ráncaiban sejdítjük az igazságot. Úgy borzol bennünket, mint nem várt szellő, hideg fuvallat. Fejvesztve menekülünk a megfogható elől, hogy ne kelljen lássuk saját meztelen idegeink. Azokat a végződéseket, amik folyton borzolnak, megremegtetnek. De enélkül lehetünk-e teljesek? Teljesek olyan formán, ahogy teljes az esti égen a hold. Vagy a kisgyermek amikor elfordul a melltől és lehúnyva szemeit belealussza magát a biztonságba? Vagy csak bolyongunk értelmetlen, félve, tele izgága vacogással és olthatatlan tüzekkel, amik hamarabb perzselnek fel, mint ahogy feleszmélnénk? Hiszem azt, hogy eljutunk egymáshoz. És magunkhoz főleg. Enélkül a hit nélkül hiába fognám kezemben a mindenséget, belefulladnék a bizonytalanságba.