hit

A holnap maradt csupán. Csupaszon, mint a hétköznapok. Az örök hit a változásban. Abban, hogy kerül ruha a rászorulónak. Miért vagyunk ilyen esendőek? Miért nem találjuk azt a magasabb rendszert, amely mindent felfed és láttat. Hiszen a szívünk mélyén, lelkünk ráncaiban sejdítjük az igazságot. Úgy borzol bennünket, mint nem várt szellő, hideg fuvallat. Fejvesztve menekülünk a megfogható elől, hogy ne kelljen lássuk saját meztelen idegeink. Azokat a végződéseket, amik folyton borzolnak, megremegtetnek. De enélkül lehetünk-e teljesek? Teljesek olyan formán, ahogy teljes az esti égen a hold. Vagy a kisgyermek amikor elfordul a melltől és lehúnyva szemeit belealussza magát a biztonságba? Vagy csak bolyongunk értelmetlen, félve, tele izgága vacogással és olthatatlan tüzekkel, amik hamarabb perzselnek fel, mint ahogy feleszmélnénk? Hiszem azt, hogy eljutunk egymáshoz. És magunkhoz főleg. Enélkül a hit nélkül hiába fognám kezemben a mindenséget, belefulladnék a bizonytalanságba.