evelin madara

evelin várta az esőt. már jó pár napja száraz volt a levegő. mintha az ember fűrészport nyeldesne, homokot. a hangok eltompultak és a színek... a színeket mintha egy koszos ablaküvegen keresztül nézte volna. a boldogság madara kék. és nincsen lába, nem tud leszállni. milyen fáradt lehet már a sok repüléstől. evelin elhatározta, hogy lábakat készít a boldogságmadárnak. először kartonpapírból vágta, ki, de az nagyon esetlen volt. a következőt gyufaszálakból készítette, és lefestette kékre. nem volt szép. aztán drótból eszkabált két madár lábat, de abban nem volt semmi élet. robotláb- gondolta. aztán horgolni kezdett. az meg nem tartotta volna meg a madár súlyát, meg amúgy is, elbaszott kesztyűcskékre emlékeztette evelint.
evelin hátravetette a fejét és mereven bámulta a plafont. üvegből kellene, vagy porcelánból. ekkor kezdett el esni az eső. evelin hátravetett fejjel mosolygott a székben.

utazás

evelin szerette hallgatni a vonat kattogást. ugyanúgy lüktetett mint a szíve, nem vetve alá magát semmilyen logikus ritmusképletnek. egyedül ült a fülkében. de nem volt magányos. evelin mindig remek társaságot nyújtott önmagának. órákig tudott vitatkozni másik énjével, anélkül, hogy meggyőzte volna azt, vagy az őt.

evelin rátapadt az ablakra, úgy szívta magába a tájat. régen nem utazott. és régen nem figyelte meg, hogy milyen gyönyörűek a fák ősszel. és a felhők...a felhők megint megelevenedtek, mint egykor, gyermekkorába. újra látta a színjátékot, amely az égre van kifeszítve. evelin elszomorodott. hová zárta be magát évekre, hogy így elsuhant mellette az élet? ekkor fölcsendült emlékében az Ő hangja, de már nem rendítette meg. Prága...platánok...a kezünk...együtt...folyópart...a hajad...csendes belenyugvással vette tudomásul, hogy kiköltözött belőle. kicsit talán örült is neki. sőt, minél tovább nézte az vonat mellett elhaladó hegyeket- mert a vonat áll ugye evelin? az mindig csak áll...a hegyek vonulnak...- annál jobban örült.

mély lélegzetet vett, elhallgattatta a hangokat a fejében és mosolyogva gondolt arra, hogy valahol már nagyon várják.

szempillantás

raphael rámnéz és felemel. úgy szorítja a kezem, hogy már szinte fáj. nehéz dolog a felelősség, az odaadás, a feltétlen bizalom. angyalom ne engedj- messze vagyok még magamtól...