2017. szeptember 6.

ébredés

mikor a reggel a karodhoz simul
mikor rádnéz a végtelen
mikor álmod hópehelykén elolvad
mikor a semmibe kapaszkodsz és a mindenbe zuhansz-

érinthetetlen

Kifeszített húr
Pendül
Rezdül
Beremeg
Ablakomtól
Ablakodig ér
Minden lélegzeted
Továbbítja

Ez éltetőm

Álom

Isten sima tenyerén
gyűrött lepke szárny.
Ki törte szét a csodát?

2014. december 21.

megfagyott döbbenet



"Halálod és halálom


Majd elaltat a dudolás,
a korasötét éjszaka
anyatejnél is szelidebb
figyelme és odaadása.


Mert ő a kifosztott kebel.
A dajka, aki kivüláll.
Az idegen, ki hazatévedt.

Majd elaltat az örök dudolás.
" (Pilinszky János)


Kihúnyt egy csillag. Állunk döbbenten a metsző csendben és bámulunk az égre. Hiszen a párna még őrzi a fej lenyomatát. A kagylóban ott a nemrég használt pohár. Talán a könyv is nyitva még, hiába várva, hogy végleg összecsukják. Nem is lehet már összecsukni. Mindig felnyílik ugyanazon a helyen. A pohár is visszakerül a mosogatóba. A párnát nem lehet felrázni. Megfagyott egy pillanat az öröklétben, amikor kihúnyt az a csillag. Belefagyott a lelkünkbe. És mi csak állunk és bámulunk az égre. Arcunkon fény, szívünkben meleg, mert a csillag fénye bennünk ragyog tovább. Ez a mi örökségünk. A gyász és a fény. Az Ő fénye, aki úgy ragyogott, hogy minden felfénylett körülötte. "Csak az hal meg, akit elfelejtenek". Nándi él. És ragyog. A szívünkben. Mindörökké!

2014. február 22.

mikor lehull-

evelin kezdett áttetszővé válni. először csak a haján sütött át erősebben a fény, később már bőrén is egyre jobban átütött az erek kék szövevénye. ha az ablak elé álllt, átsejlett rajta a reggel. "én így halok meg"-gondolta evelin és az arcán legördülö könnycsepp egybemosta a vonásait. mára már csak csillogó porszemekből állt, melyek még őrizték régi alakját, haja színét, szeme ködösségét. "hát legyen"-mondta evelin s utolsó lehelletével szertefújta önmagát.

2012. március 7.

harangok

a harangszó olyan porlepte, rég-elfeledett emléket idézett fel evelinben, hogy könny szökött a szemébe. megint ott találta magát gyerekkorának távoli szegletében egy régesrégi ablakban ülve. az illatok is visszatértek. az a furcsa fűszeres, feszültségekkel teli levegő, amely akkor, kiskorában is elvágyódásra kényszerítette. a harang ugyanolyan tisztán kondul, mint akkor amikor a betűknek még igazsága volt-gondolta evelin. ott ült az ablakban, a könyvet magamellé tette és beleálmodta magát abba a jövőbe, amelyből érkezett.

2010. szeptember 11.

reggel

evelin felébredt. a nap hasogatta a pupilláját. a szoba fülledt volt. meleg és páradús. ablakot kéne nyitni, fogalmazódott meg evelinben és csak nézte, nézte az ablakot. egy madártoll csapódott neki, lassan siklott le az üvegen. mintha egy jel lenne, mintha jelenteni akarna valamit, gondolta evelin és bekapcsolta a tévét.

2010. április 4.

húsvét

hát igen! nagyon igen! a nap süt, mintha dézsából öntenék és a Kék Tündér sütit varázsolt. és Fred szeret. de még hogy. és én is hogy...ez aztán az ünnep!

2010. január 22.

surrexi

talán ha erőltetem. vagy nem tudom. lehet hogy csak meg kell nyitni ezt az ablakot. most megy ez már. pötyögök. még semmi értelmeset, de talán ebből is lehet valami. bejegyzés mindenképp. evelin is vár. tovább lépne. nekem is kell. nem tovább lépni. itt maradni inkább ebben a bolodog, gondtalan fényességben. csak írni kell mellé. mert ez már több a soknál. szóval hogy ezután.... jó? megpróbálom. végülis tényleg nem olyan nehéz... mosolyka!

2010. január 1.

az újabbik

hát átléptünk vala. és Vele együtt.
kincsemet őrizgetve, takargatva hessegetem a felhőket az égről. s hogy szerelmem még teljesebbé váljon éneklek örök dallamokat. virágba borultunk mint tavasszal a fák, de ez a virágzás örök és megfordíthatatlan. fogadalmat nem teszünk. tett azt már helyettünk a szív. és mi ismerjük örök titkait. néha megcsillan gyűrűmön a fény. és fény csillan a szemében is. életem oda lett bezárva s kulcsát én dobom el. hogy zárja zár maradjon.
új évet kezdünk. új erővel, tiszta lappal, hogy a tiszta lapot teleírhassuk szebbnél szebb csodákkal. olyan csodákkal melyeket az élet fakasztott bennünk.