Menta

 Tudod Erzsike mama, hogy a mentatea illatáról mindig te jutsz eszembe? Pedig rengetegen készítettek nekem mentateát kisgyerekkorom óta. A te mentateád mégis más volt. Sokkal dúsabb aromájú volt, édesebb, titkok kavarogtak benne. Kavargott a tea és kavargott a cigarettád füstje. Látlak, ahogy állsz az ablak előtt és a virágaidat nézed. Hogy élt az a kert! Csupa eleven bujaság, kitörő élet és sűrű termékenység. 

Ott nőtt a mentád is. A mentád, ami semelyik más mentához nem hasonlítható. Amelynek zamatát ma is fel tudom idézni, a mosolyoddal együtt.

Szégyenlem, de amikor meghaltál, az volt az első gondolatom, hogy ki fog eztán nekem mentateát főzni. Nézd ezt el nekem, gyerek voltam még és gyerekként még igazabb az, hogy nem a halottatt gyászoljuk, hanem mangunkra maradt önmagunkat. 

Köszönöm. Úgy köszönöm a mentateáidat!

Szavak

Szavakkal rajzolom körbe azt ami vagy.

Ennyim van nekem. A szó.

Szavakkal kereslek, térképezlek fel,

hívlak magamhoz.

Kifeszítem magam a szavakra.

Vitorla vagy mártír. Ez vagyok.

Te meg a szél. 

Mindkettőbe belekapsz.

Hányszor sírtam már neked?

Miattad soha.

Úgy hallgatod eléd öntött szavaim

mint aki nem hallott még szavakat.

Rámcsodálkozol.

Én meg rád.

Nézlek a szavakon keresztül és

nem értem hogy kerülsz ide.

Örvény vagy. Elragadsz.

Félek tőled, mert megismerhetsz.

Előtted vannak a titkaim.

Félek tőled, mert nem ismerem az utadat.

Félek tőled, mert elveszíthetlek

és nem leszel.

Öröm vagy nekem és rettegés.

Ha nézlek szótlanul, ellebegsz.

Álmaiból intgetsz, nem látlak tisztán.

Mégis szavakat adok neked.

Kinyújtott tenyeremben tartom őket

eléd.

Ragyognak amikor megérinted.

Én is akkor kezdtem el ragyogni

amikor először hozzám értél.

Ringató

Feküdnék melletted.

Kezem a kezeden.

Érzem ahogy rezdül a lélek.

Nem kellenek szavak.

A csended mint lepel hull

fáradt arcomra.

Titkok születnek.

A mindenség lágyan

ring alattunk.

Megáll percekre a lét.

Visszafojtom a lélegzetem,

hátha tovább tart.

Ne mozdulj.

Nem mozdulok.

Csak add nekem amit 

nekem szántál.

Csak létezz.

Csak engedd, hogy létezzek

általad.

Oázis

a csönded ragyog

engem fáradhatatlanul hajtanak a szavak

fészek vagy. rádocsúdik a hajnal.

jelzőtűz a szemed. nem tévedek el.

illatod felemészt, eltöröl.

megszűnik a lét,

csak a pillat állandó.

minden percben köszönöm, hogy élsz

s élek én is általad.

Elmondanálak

mit mondhatnék rólad?

a szavak éle elkopott

rögöként hullanak ki a számból

téged elmondani képtelenül

fény vagy

hajnal friss szele

vágy vagy

elfojthatatlan lobogás

néha sír belül valami

ha megérintesz

mint sírtak az angyalok is

az ember után

szemed aranyvirág

akkor is látom csillanását 

ha lehunyod

szád szélén mosoly

így őrizlek

kezed nyoma izzik testemen

ajándék

bélyeg

le nem mosható

mim vagy? nem tudom

félelmem és vágyam

harcom és békém

előtted állok fegyvertelenül

Metamorfózis

A kezed alatt úgy alakultam át valami mássá,

valami élettel telivé, mint mester

keze alatt a váza. 

Ujjaid alatt elhalkult minden

és csak idegvégződéseim finom

rezdülési mutatták a múló időt.

Úgy aludtam bele magam a valóságba,

hogy tartottak a szemeid.

Percekig megállt a világ szédülése

és csend született.

Ki vagy te napfény, hogy elűzöd belőlem

a rémeket?

bizonyságtétel

betölthetetlen űr vagy bennem

uram

mindig kereslek

hívlak szüntelen

majd megtagadom léted

őrlődöm az idő

malomkerekében

várok egy jelre

mitől megfogan a hit

gyűlöllek minden percben

mert nem tudom

téged szeretlek-e

vagy csak elmém

szült meg téged

kínban vérben

hallom a hangod

uram

hallom suttogásod

és képtelen vagyok

elhinni téged

kifosztottál

isten az ilyen?

elvetted a lelkem

s most úgy sírom vissza

mint gyermek elhagyott

játékszerét

miért nem fogadhatlak el?

miért vonod meg tőlem a hitet?

vagy nem is vagy?

csak erőlködésemben,

hogy értelem teremjen

megalkottalak?

tenyered helye

ott van homlokomon

lépteimben hordozom

utadat

bizonyságtételnek ennyi

legyen elég

Húsvétra

Nagycsütörtökre

Nem olyan könnyű felkészülni az áldozatra. Még magad köré gyűjtöd azokat akiket szeretsz. Még megtöröd velük a kenyeret. Még iszol a borból. Még ünnepelsz. Pedig az árnyék már ott van a szíveden. A csók már izzik a levegőben. Mégis a pillanatnyi megnyugvást választod.
Aztán végül egyedül maradsz. Egyedül a félelmeiddel. Egyedül a kételyekkel, mert ők nem értik, nem tudják mi következik. A pohár megtelt. Nem veszi el senki tőled. Mikor értetted meg, hogy te vagy az áldozat?

Nagypéntekre

Éli, Éli, lamma szabaktani!
Egyedül voltál hát itt is. Különben nem teljes az áldozat. Hinned kellett, hogy magadra maradtál. Hát nem ez a legszörnyűbb magány? A bizonytalanság, hogy tényleg a sorsod teljesíted be? Mert mi van, ha nem igaz, ha nem is lett volna szükség a kálváriára? Ha hiábavaló, elképzelt, csak bomlott elméd szüleménye? Tudom, hogy volt egy pillanat mikor ez uralta az elméd. A félelem és hitetlenség. Így lehettél hívő. Így lehettél igaz.
Majd vége lett. A föld beleremegett, a kárpit meghasadt, a világ elsötétült.

A csend napjai jöttek. Várakozásé. A várakozás földjébe vetett reménnyé. Fagyott döbbeneté. Elkeseredett hité. Akik szerettek bénultan bámulták a világot, hogyan létezhet tovább nélküled. Hiszen meghaltál. Mégis valahogy ott csírázik a gondolat, hogy mégsem. Hogy talán élhetsz. Talán újra élhetsz. De ez csak egy érzet. Senki nem támasztja alá a makacs elképzelést.
A kárpit meghasadt. Nem apró szakadás lett rajta, felülről az aljáig kettéhasadt. Isten elhagyta a templomot. A világot ugye, ugye nem hagyta el?

Nagyszombatra

A csend napja van ma. Ez lehetett a leghosszabb nap. A pihenés napja: sabbath. És pihentek az asszonyok és pihenetek a tanítványok és pihentél te is. Senki nem töri meg a csendet. Remegő suttogások, ellehelt szavak emelkednek csak. Néha.
Ma nincs út, nincs igazság, nincs élet.

Húsvétvasárnapra

Ne féljetek! A sír üres. A leplek a földön. Sietve lépett ki belőlük valaki. Lábnyomok a porban a szikla mellett. Valaki elindult. Valaki útrakelt. Valaki visszajött. Új szövetséget kötött ember az Istennel. Vérrel kötötte. Hittel kötötte. Lélekkel kötötte. A szeretet szövetségét, a szabadságét. Miért felejtjük el? Miért felejtjük újra és újra el?

Zene

Néha, mikor nagyon fúj a szél

azt képzelem, hogy énekel.

Vagy ha csikorognak a villamos kerekek.

Mintha egy nagy szimfónia részei lennének

amit csak halálom pillantában értek meg igazán.

Akkor lesz eggyé.

A hangok amik a zsúfolt metróaluljáróban

kicsengnek a tömegből.

Egy sípszó, valami ütemes kattogás.

A dörgés is, rezgő basszusával.

Mikor hallom őket, mintha kitisztulna valami

egy pillanatra.

Aztán elveszítem és várom a következő csatlakozást.

Körülveszenek ezek a hangok, kísértenek.

Gyerekkorom hintájának hangja,

a zipzár csengése, a ragtapasz reccsenése.

Minden, minden énekel.

Béke van ilyenkor, elcsendesülés.

Úgy válnak ki a világ zajából, mint egy-egy

ismeretlen sziget.

És mindenhol rámtalálnak.

Poharak koccanása, elfojtott nevetés.

Ugyen nem csak én hallom őket olyan szépnek,

mint az angyalok kórusát?

Lucifer

én láttalak földre hullani

kihasítottál az égből egy darabot

azóta csonka mint a hold

nem lángoltál ragyogtál inkább

mégis pernye követett

úgy ragyogtàl hogy kristállyá

formáltad a homokot

oda csapódtál be

millió szilánkra törve önnön

tükörképedet

nem hangzott fel üdvrivalgás

az égből

mindenki sírt

neked voltak csak szárazak a szemeid

zsibbadt kezekkel söpörted le

válladról szénné égett tollaid

isten aznap elfordította arcát

nehogy foltot hagyj rajta

örökkévaló tetoválást

nem volt jó nap

még a föld is abbahagyta

a forgást egy pillanatra

érezvén súlyodat

s te elindultál

hátra sem nézve

hogy megtanítsd fényedet mindenkinek