harangok

a harangszó olyan porlepte, rég-elfeledett emléket idézett fel evelinben, hogy könny szökött a szemébe. megint ott találta magát gyerekkorának távoli szegletében egy régesrégi ablakban ülve. az illatok is visszatértek. az a furcsa fűszeres, feszültségekkel teli levegő, amely akkor, kiskorában is elvágyódásra kényszerítette. a harang ugyanolyan tisztán kondul, mint akkor amikor a betűknek még igazsága volt-gondolta evelin. ott ült az ablakban, a könyvet magamellé tette és beleálmodta magát abba a jövőbe, amelyből érkezett.

reggel

evelin felébredt. a nap hasogatta a pupilláját. a szoba fülledt volt. meleg és páradús. ablakot kéne nyitni, fogalmazódott meg evelinben és csak nézte, nézte az ablakot. egy madártoll csapódott neki, lassan siklott le az üvegen. mintha egy jel lenne, mintha jelenteni akarna valamit, gondolta evelin és bekapcsolta a tévét.

húsvét

hát igen! nagyon igen! a nap süt, mintha dézsából öntenék és a Kék Tündér sütit varázsolt. és Fred szeret. de még hogy. és én is hogy...ez aztán az ünnep!

surrexi

talán ha erőltetem. vagy nem tudom. lehet hogy csak meg kell nyitni ezt az ablakot. most megy ez már. pötyögök. még semmi értelmeset, de talán ebből is lehet valami. bejegyzés mindenképp. evelin is vár. tovább lépne. nekem is kell. nem tovább lépni. itt maradni inkább ebben a bolodog, gondtalan fényességben. csak írni kell mellé. mert ez már több a soknál. szóval hogy ezután.... jó? megpróbálom. végülis tényleg nem olyan nehéz... mosolyka!

az újabbik

hát átléptünk vala. és Vele együtt.
kincsemet őrizgetve, takargatva hessegetem a felhőket az égről. s hogy szerelmem még teljesebbé váljon éneklek örök dallamokat. virágba borultunk mint tavasszal a fák, de ez a virágzás örök és megfordíthatatlan. fogadalmat nem teszünk. tett azt már helyettünk a szív. és mi ismerjük örök titkait. néha megcsillan gyűrűmön a fény. és fény csillan a szemében is. életem oda lett bezárva s kulcsát én dobom el. hogy zárja zár maradjon.
új évet kezdünk. új erővel, tiszta lappal, hogy a tiszta lapot teleírhassuk szebbnél szebb csodákkal. olyan csodákkal melyeket az élet fakasztott bennünk.

fényben

fény hullott az arcára. az a tipikus reggeli éles fény, amitől résnyire húzod össze a szemed és kéjelegve nyújtózol benne. ilye csodát még soha nem láttam. békés volt az arca, nyugodt. a tegnapi gondokat öszehajtogatva az ágy mellé tette még az éjjel. tudom, hogy ébredés után újra magára fogja ölteni... szorosan hozzá bújtam. megölelt, azzal a természetességgel, amivel reggel kitöltjük a kávét. hirtelen valami puhát és meleget éreztem a hátán. kinőttek a szárnyai...

repedés

láttam az arcát mikor tükörbe nézett. könnyes lett a szeme. neki, aki nem hitt a múltban. nem tartott soká a pillanat. leszakadt a tükörről, rámfordult és megfogta a kezem. most már mindet értek, mondta és elment. nem láttam azóta.

história

fölrepült és megcsillogtatta szárnyait a fényben. igazán jól sikerült szárnyak voltak. isten is mosolygott neki. ő volt a legszebb. a legnagyobb. boldog volt. aztán érkeztek a gondok. míg végül csak a dac maradt. a lázadás. lucifer letaszíttatott...

a bukott angyalok szárnyát levágják. emberként élnek a földön. ha nővel gyermeket nemzenek, isteni fattyú születik. az anya mindig belehal a szülésbe. e gyermekek neve nephilim.

néha elmászott a falig. egy fa tövében megbújva figyelte a kerubokat. két lelkes szobor, gondolta keserűen. évezredek múlnak el, míg pislognak egyet...még mást is gondolt. átkozódott is néha. és eltette a faleveleket, melyek a falon túlról hullottak az ölébe.

fokatlanul

vacogok a teraszon, mert fok is alig van. egyedül ül a nyakamon a magány...hogy is ülhetne ketten? de jó magány ez. barátom. néha megbeszéljük pörös ügyeinket. fényesre polírozott szakállal harsánykodik néha, de rászólok. elhallgat inkább...

ja, és várok...már nem kell sokat aludni addig. már egyre közeledik, jön. és nem a játszma vége.

na tüsszögök már, behúzódom inkább a melegbe.

tudod te azt

az arcom is sápadtabb egy árnyalattal
ha nem vagy
nem baj ez csak elgondolkodtató
hogy vagy az kegy
isteni irónia
hálám jeléül hallgatok
megszoktalak
mint test a meleget
mint lélek a csendet
mint fű a növekedést
csak vigyázz miránk
én vigyázok
ne gázolják gazok azt mi van nekünk
hogy hol vagy
nem kérdezem
elég a létezésed
remélni nem remélek
hiszek csupán
megment kettőnket is
csak szemed tűnjön fel
mint sugár felhőkoszorún át
csak csókod zengjen
mint sokadalom
vagyok máris- minden mit kívánsz