szavak

hogyan mondjalak ki kedvesem? hogyan formáljalak szavakká, hogy ne görbüljön hajadszála se? a kimondott gondolat csupasz, meztelenebb az újszülöttnél is, hisz nem fedi a magzatmáz puha, selymes burka. szavaim kopogása, kövek kopogása. csontok kopogása. rögök kopogása. durván hullanak bele a térbe, felsértve finom szövedékét. hát téged, így hogyan vesselek ki magamból, ahol ragyogóbb vagy, mint ezer csillag, mint isten ujján a fény? hogy elkopj? hogy értelmed vesszen? hogy ne légy több fekete köveknél, halott csontnál, fagyott rögöknél? inkább magamban tartalak. itt, ahol egész vagy. és ahol egész lehetek én is. általad.

rebbenés

kedvesem! hogyan birkózol meg az iszonyattal, amikor lecsukódik az èg szeme? izzadt lepedőid ki szárogatja, mikor te dermedten fekszel, mint egy mohos rönk? én nem vagyok ott. sosem voltam. úgy menekültem el életedből, ahogy csak az menekül aki önmaga szemébe nézni is képtelen. nem jár bocsánat ezért, feloldozás. és kérni sem kérem. csak a perzselő szégyen marad, mely beborít reggel, rajtam ül egész nap és este sem szárad fel. hát így élünk. meghalni sem fogunk másképp. te hozod az iszonyatot, ami fejedben él, én a szégyent; ott majd elszámolunk. a túlvilági vagyonelosztást nem kerülhetem el. bennem ragadt egy pillanat. kezed, fehér-átlatszó-színtelen, megrebben, mintha a gondolat, hogy visszatartanál az ujjadban születne. de a rebbenés elhalt. ott halt el a paplanon. és ott halt el a az ébredő béke is a szívemben.

öntudat

Ma már egyedül vagyok.
Isten úgy kopott le rólam,
mint cipőmről a sár.
Nincs angyal, mely
ismerné utamat.
Kihűlt a végtelen,
a semmi sem vár.

Mint pallón lépkedek
a fellegeken.
Ha nem nézek le,
a mélység megszűnik.
Hittem én! Ó, igen...
Hittem mennyet,
hittem megnyugvást.
Hittem szárnyakat.
Hittem az életet.

Ma is hiszek, de mást:
Én formálom létté a vágyakat.
Általam ébred az öntudat.
Magamban hordom a fényeket.
Magamnak mutatom az utat.
Én vagyok végem és kezdetem.
Én vagyok én.
És én itt vagyok nekem.

arcok

Arcokat látok. Arcok bámulnak rám
a pocsolyákból.
Formátlan, elmosódott szemek.
Arcok hullnak rám a havazáskor.
Sápadt, áttetsző mosolyok.
Arcok villanak az árnyak között.
Elfolyt, kicsavart szemöldökök.
Arcok bukkannak fel az ágynemű
máskor oly ismerős redői között.
Mély, örökkévaló ráncok.

És mind néz.
És mind üzen.
És mind én vagyok.

szivárvány

szikrázik
úgy villog mint egy vaku
életszaga elborít
színkavalakád
a szája rózsa
haja láng
felhő a homloka
bárányfelhő
lelke pillangó
úgy száll, nem törődve a viharral
hogy megfájdul a szívem
illanó cikázása  gondtalan
megállíthatatlan rebbenés
a szél is megijed
e szárnycsapástól

szivárvány
repülés
játék
élet
erő
nő

végtelenül

hányszor hajtottam válladra fejem

és hányszor csúsztattam kezdebe kezem

hányszor, de hányszor fogadtuk néma esküvel

az örökkévalóságot

hányszor ismételtük szavainkat míg már

csak a dallamuk maradt 

puha, meleg dallamok

úgy ölelnek körül mint egy

bársony látomás

csendes hétköznapi álom

hányszor de hányszor de hányszor

őrület

a rettenet rebegő pillái alól
felém villan egy arc.
néma szája sikolt, óriásra tátva, elnyelni készen.
hová bújsz mikor a benned lakó iszonyat
nyújtja feléd kegyetlen kezét?
hová menekülsz, mikor maga a menekülés
lett üldöződ?

magam vagyok. csak az árnyék a falon idegen.
ha elenged, elengedem...

ébredés

mikor a reggel a karodhoz simul
mikor rádnéz a végtelen
mikor álmod hópehelykén elolvad
mikor a semmibe kapaszkodsz és a mindenbe zuhansz-

érinthetetlen

Kifeszített húr

Pendül

Rezdül

Beremeg

Ablakomtól

Ablakodig ér

Minden lélegzeted

Továbbítja

Ez éltetőm

Álom

Isten sima tenyerén
gyűrött lepke szárny.
Ki törte szét a csodát?