ajjaj

hoppácska hoppácska, ez kicsusszant a kezemből. hmmm. hosszú volt az éjszaka...reggelig tartott pontosan. de nincsenek utóhatásai, csak a fáradtság. meg az a kis öröm, amit táplálgatok a tegnap mámorával. milyen szép is a somos-tető. pláne éjjel. féltélben. hidegnek hideg, de a fák beszélnek. és az is jó ha melegít egy kicsi kéz. megtört(ént) az átkom. talán. ha átok volt egyáltalán amit szkarabeusz komám hozott házhoz. (merthogy nyakamba visszakerült temetés után-nem tudok élni nélküle-hűűűűűűűűűű)
na ja. ez ilyen. s ekkora. pontosan belefér a szűvembe.(így így, hosszú ű-vel). hogy mi lesz. ki tudja? holnap! látsz-e még? mert bűnnek nem bűn, csak ama bizonyos eredendő.
megint ömlik belőlem a szó. hát ez csodás. nem baj nem baj. most hagyom abba. most. ebben a szent pillanatban. abbahagyom. most. ez az utols.......

titok1

olyan csuda csillantotta meg magát előttem, melyre eddig gondolni sem mertem. nem is mondhatom el, csak majd. gyorsan el is felejtem, mert hátha nem igaz és akkor megint hiába reménykedtem. szóval: csönd. várakozás. és hatalmas boldogság ott belül, ahol még én sem látom.

jajjj szeleburduska...olyan igaz, hogy csupa csuda a világ!

nem tudom mi a címe

egy kőszobor állt a semmi közepén. sok sok repedéssel, repedéseiben mohával, fűvel, virágocskákkal. ott állt, és halványan derengett.
egyszercsak szárnysuhogás törte föl a csöndet. egy madár érkezett. zavart volt és bizonytalan. csattogtatta szárnyait. félt. hiszen az előbb még a fészekben ült. a puha, langymeleg, biztonságos fészekben. a következő emélke az a repülés volt. időtlen idők óta repült már. lassan magamögött hagyva a fészket, az ismerős fákat, az ismerős fellegeket, majd az ismeretleneket. lassan elsuhantak mellette, az erdők, a völgyek, a hegyek, a felhők, a színek. és az idő. határozottan emlékezett rá, hogy az idő is elsuhant mellett. még utána is nézett, de visszarepülni képtelen volt. repült a nagy szürkeségben, a ködben, az időtlenségben. és már nagyon fáradt volt. de nem tudott leszállni. ekkor derengett föl a szobor. a madár arrafele folytatta végtelennek tűnő szárnyalását.
leszállt rá. érezte, hogy körötte hatalmas a csend, és egyre nagyobb a fényesség. hallotta a saját kis madárszívét.már nem félt. otthon érezte magát. nem nézett föl. fejlehajtava pihegett. hirtelen madárdal szólalt. harsányan, elevenen. erre már fölpillantott, de csak az egyre nagyobb fényességet látta.madarat sehol. míg kémlelte maga körül a semmit, azon kapta magát, hogy már nem lát a nagy fényességtől. ekkor vette észre, hogy ő maga fütyül. és már tudta...ő megtalálta a szobrát. amely ott áll a semmi közepén, az időtlenségben, fénylik és várja az elevenen, harsányan fütyülő madarát.

beszámoló utóbbi napjaimról

a ködben, valamit mindig keresek. nagyra nyitom a szemem, mélyeket szívok a nehéz levegőből és várok. hátha olyasvalaki bontakozik ki belőle, akire nekem szükségem van. vagy akire nincs szükségem, de jó látni. vagy akit nem jó látni, de szeretek. vagy akit szeretek és pont. az utóbbi napjaim a várakozás határozta meg. vára-vágyakozás. emlékömlések, jövőntöprengések. lételemzés. hümm. ilyenek.

voltam lénánál. mintha otthon lettem volna. és a reggel olyan hangulatú volt, mint mikor egy átbulizott szilveszter után: fölébredsz, készíted a kávét..és kint már süt a nap.a kályha szuszog, mint kedves társaid a másik szobában...ilyen volt.
aztán úton egytem felé boldog voltam. nagyon. mosolyogtam és énekeltem. -mostanában folyton énekel. és nem érdekel, hogy mit szólnak hozzá a többiek. és boldog is vagyok...valamitől...nagyon.- na igen. aztán megint fájt a fejem. tegnap rettenetesen...alig parázslott bennem az élet szikrája. de túléltem azt is. erős vagyok, tudjátok! most szaladok. tényleg...előadás a várban...a nagy kabarénk. erről nem szeretnék nyilatkozni. tényleg nem. jobb neki ha hallgatok róla.
nos hát. jól érzem magam.

szingli vagyok és ez nem kis eredmény!(ez az új kitűzőm szövege. hihihi)