utána

sokkal inkább az ürességérzet
a hiány és a közömbösség
az érzésképtelenség
egy ideje még ordítani tudtam volna rekedtre sírni magam
csapdosni a fejem a zuhanyzó falába forró vasat nyomni a bőrömbe
vágni a karom lábam
most csak ez a furcsa űr
mintha nem is léteznék
értelmetlennek tűnik minden
elúszni némán a horizonton túlra
úgy kellene

fogyókúra

Már régen nem eszem

szótlanul csörgök zavaromban ha rák-kérdeznek

nyomokat hagyok magam után

hol morzsányiakat hol

kifli méretűeket

találjatok meg

véres a kezem mert lerágtam róla

a bőrt

már régen nem eszem

csontjaim átszúrják bőrömet

és éhem nőttön nő az elhatározástól

emelkedésem

nagyon forr bennem. már nem én vagyok. épp most változom. mert megfogadtam hogy kitépem ezt a szerelemet a szívemből. gyökerestől kitépem. csak gyűlölni nem szabad. meg gondolkodni. még nem szabad.
többé nem alázkodom meg. elég volt. fölemelt fővel is tudok járni. meg fogsz lepődni édes.
nem engedhetem hogy odajussak ahová pár éve, miattad.

károgok mint rossz varjú...ennyi maradt

szégyenem vagy vágyam bűnöm önmagam kigúnyolása iróniám valóra váltalan álmaim megtagadott eszméim sora ölelésem vagy szerelmem titkom megvalósulásom némaságom terhe luciferem sötétségem
mindig megsemmisülök és föltámadok karjaidban
engedem hogy használj kiszívj elfogyassz és eldobj
mért nem tudlak elengedni
ragaszkodásom eget káromol gyenge vagyok hatalmasságod elviseléséhez ezért alázkodom földigporig

a megnemérkezetthez

drága gyermekem
ölemben kuporogsz
onnan szólongatod a csillagokat és dühös vagy
ha nem villannak feléd
sírsz ha eltaposok egy csöndes szitakötőt
de letépnéd fél karom
ha játékod elveszem

lábamnál vinnyogsz, rúgsz, harapsz
követeled hogy beleszüljelek egy
ismeretlen halálba

pótcselekvés

hol egykor voltam most újra vissza
térek terelem magam
tenyerem izzad fejemen
szorítom halántékom hogy lüktetése csillapodjék
valamelyest helyrehoznám én
de már nem lehet csak tépem ki a szememet hogy nemlátván
lássalak
salak salak a cipőn a falon salak az ablakon
salak érzeményeim rég elérzettek lettek
ködbefojtom magam kényszeresen
szívva tüdőre a sűrű
levegőt csak most nem elgyöngülni
fenyegetek átkozok
áldozok szent oltáromon melynek neve fülembe fagyva
zúgva zúg
rítusaim megritkultak
reszketve gondolok a holnapokra annyi
annyi
ennyi