reggel

evelin felébredt. a nap hasogatta a pupilláját. a szoba fülledt volt. meleg és páradús. ablakot kéne nyitni, fogalmazódott meg evelinben és csak nézte, nézte az ablakot. egy madártoll csapódott neki, lassan siklott le az üvegen. mintha egy jel lenne, mintha jelenteni akarna valamit, gondolta evelin és bekapcsolta a tévét.

húsvét

hát igen! nagyon igen! a nap süt, mintha dézsából öntenék és a Kék Tündér sütit varázsolt. és Fred szeret. de még hogy. és én is hogy...ez aztán az ünnep!

surrexi

talán ha erőltetem. vagy nem tudom. lehet hogy csak meg kell nyitni ezt az ablakot. most megy ez már. pötyögök. még semmi értelmeset, de talán ebből is lehet valami. bejegyzés mindenképp. evelin is vár. tovább lépne. nekem is kell. nem tovább lépni. itt maradni inkább ebben a bolodog, gondtalan fényességben. csak írni kell mellé. mert ez már több a soknál. szóval hogy ezután.... jó? megpróbálom. végülis tényleg nem olyan nehéz... mosolyka!

az újabbik

hát átléptünk vala. és Vele együtt.
kincsemet őrizgetve, takargatva hessegetem a felhőket az égről. s hogy szerelmem még teljesebbé váljon éneklek örök dallamokat. virágba borultunk mint tavasszal a fák, de ez a virágzás örök és megfordíthatatlan. fogadalmat nem teszünk. tett azt már helyettünk a szív. és mi ismerjük örök titkait. néha megcsillan gyűrűmön a fény. és fény csillan a szemében is. életem oda lett bezárva s kulcsát én dobom el. hogy zárja zár maradjon.
új évet kezdünk. új erővel, tiszta lappal, hogy a tiszta lapot teleírhassuk szebbnél szebb csodákkal. olyan csodákkal melyeket az élet fakasztott bennünk.