az álomban lakó lány

egyszer volt, hol nem volt, de mégis csak kellett hogy legyen, mert ha nem, nem beszélnék róla. tehát egyszer volt egy lány. nem volt neve, mert nem adtak neki, és akinek-aminek nincs neve nem létezik, tartja a babona. ő mégis csak létezett, névtelenségében virulva, gyarapodva.
egy álomban lakott. fehérre voltak meszelve az álom falai, és hatalmas ablakokon keresztül ömlött beléje a fény. kis padlása is volt az álomnak, épp csak akkora, amekkorában elfér egy doboz, meg egy váza. ezt tartotta a padláson a lány. a lány, mivel névtelenségéhez időtlenség is adományozódott, nem ismerte a reggelt, a delet, az estét és az éjszakát. fölkelt, lefeküdt, sétált, ábrándozott, mikor mi jutott eszébe. evett is, egyszer. valami csillagköd szerű fényes anyagot. az álom egyik sarkában találta. így élt éldegélt a lány. névtelen, időtlen egy álomban.
egy teljesen megszokott naptalan napon lépéseket hallott. ezen elcsodálkozott, hiszen lépéseket csak akkor szokott hallani amikor járt, de akkor épp egyhelyben ült. kicsit össze is zavarodott. egy pillanatig azt hitte tényleg jár, csak elfelejtette, na de nem. hamarosan rájött, hogy a lépések nem a sajátjai. kinézett az ablakon és meglátta közeledni. magas volt és szép. ilyen szépet még képzelni sem tudott volna. szemei...azok a szemek, szinte virítottak. vesékbe látó szemek azok. megállt és nézett. nagyon. a lány megriadt és bebújt a függöny mögé. Ő egyszerűen csak átsétált a falon és ott állt a lány előtt. és nézte. a lány elpirult. a szemek vizsgálták. a lelkébe is belenéztek. többször is. a lány elengedte a függönyt amit eddig görcsösen markolt és ott állt, teljes mezteleségében, előtte. egyenesen a szemébe nézett. és mosolygott. Ő hozzáért az arcához, majd megfordult és elindult kifele, át a falon. a lány tudta, hogy követnie kell. utána indult. mentek nagyon sokat, nagyon hosszan. Ő néha megfordult. csalogatta mag után a lányt. és a lány ment, boldogan mosolyogva. egyre kiesebb és szárazabb lett a vidék. és szomorúbb. a lány nem látta. ment, követve Őt. egy szakadék szélén megállt Ő hátrafordult és a mélybe mutatott. a lány megértette. még mindig boldogan mosolyogva a szakadékba vetette magát. a férfi utána nézett a vesébe látó szemeivel és azt mondta: mostantól a neved legyen Áldozat.

hogy hová megyek és miért? nem hogy mások, még én sem tudnám megmondani! hülye vagyok, persze. ez kézenfekvő. és egyedül nekem állna módomban tenni ellene, de miért?
majd, mikor már annyira elviselhetetlen lesz, mint már megesett néhányszor, na majd akkor.de akkor gyökerestől. még tűröm és élvezem és kínozom...gumiból van nyúlik! de addig csak nem forszírozzuk míg elszakad. az istennek se!(bocs Uram)
aztán tovább megyek...oda(tudod, a nemtudomhovamegyek dolog) és majd csak lesz valahogy. mert lesz. ez az egyetlen dolog ami biztos.
na csokkolom.(már magamat sem értem---------mint mindig)

no sunshine

the rain never stops. try to do better.