sybilla

motyogva gyúrom számba a földet-
a kihullt fogú ősz jósnő
ki egykor világok titkait látta-
hadd ne szólaljak meg igazat kiálltva
s átkozva a mindent hogy ebsorsra jutottam
én hallom a madarak szárnysuhogását és
kiszúrt szemmel is kiolvasom belőlük a jeleket
de tegyetek amit akartok velem nem beszélhetek
nem tárhatom ki a törvények rejtett értelmét
a leszúrt állatok belében gyűrűző következtetéseket
bár ne láttam volna égő szemekkel azt
amire annyian vagytok kíváncsiak
szentelt helyem elhagyva bolyongok
tébolyomba mely jobban bezár mint a felelősség

felébredek
párnám csuromvíz
lepedőm is merő izzadtság
de ébren sem tudom elviselni
éjszakám terheit

ez csak természetes

ó lénám. én nem bírom immáron. nyomor és klisé. semmilyen tendencia a jó felé. az egész életem ilyen. úgy a szakmai, mint a magán(y). porosodom mint egy szekrénytetején felejtett könyv. szürke lettem. és gyűl bennem a düh. de nem engedem magam megalázni. nem engedem magam tönkretenni. tíz év múlva, léna- tíz év hosszú idő- meglátod ott leszünk ahová álmodjuk magunkat. csak ne törnék le mindig a szárnyaim amikor fel akarok szállni!





epilógus

két gyerekem körülöttem szaladgál. én szövegkönyvvel kezembe sétálok a kertemben. a férjem hangja bentről hangzik, azt mondja, hogy léna hívott telefonon, 10perc múlva itt lesz. mosolygok-10perc múlva elmondja a koncepcióját az előadásról amelyben játszani fogok. addig még épp fogócskázhatok egyet a gyerekekkel.

búcsú-mert Én így élek

tudod mit?
szabad vagy.
még csak számon sem kérlek.
szenvedélyem csak kimerít.
inkább elegedlek magamból, mint fehérgalambot
olajággal.
szállj a világomból
visszafelé örök partjaidra

ez már támadás

neked csak addig jó míg nem szólalok meg
és bár rátapasztod számra a tenyered
úgyis ezerszer ordítom:
szeretlek
ez ellen tegyél ha mersz!

egy éjszaka

szinte gyermekként nézem
a nyakd ívét nem
tudván mit kezdjek vele
zavarom némaságba burkol
s kezed mely combomon pihen
olyan valószínűtlenül nehéz
almod rámtelepszik
gondolataid nem hagynak nyugodni
ha tied vagyok másé
nem lehetek

mert nem elég

szidalom szagúak az éjszakáim.
hová tűnsz tündér?
tested viszed magaddal a semmibe
s nem bírsz megkapaszkodni abban mi valós.
szárnyaszegetten ballagok utánad
homlokomon a te verítéked folyik
s koronám sem tövis csak koszorú.
hiába ordítok csak a hangom megy el.
miért nem érted amit akarok?
bírnálak, mint bír ember angyalt
s cipelnélek járatlan utamon.
hátad nehezedik hátamra
s kezed az egekbe nyúl
látomásom benned vész el
(tudod milyen mikor lábadnyomát nem találod a homokban?)
nincs szükségem rád
ujjaimról a bőrt nem miattad rágom.
éhes vagyok. fáradt is néha.
jól jönne, ha te is cipelnél enegem.
megadom magam.

kétségbe!

leviszket magamról a bőröm
tested szagát nem bírja viselni
ki átkozott sorsodba engem
hogy holnapom se tudjam megfejteni?

és kérdelek megint

mi ez az út, melyen haladni kényszerülök?
puha is, meleg is, mégis térdig hasít
a fájdalom.
ellopott játékok összetörve hevernek talpam alatt
s nincs tenyérnyi hely hol arcod
ne tükröződne fénytelen.
mi ez a szakadék melybe zuhanok
megint szárnyak nélkül,
lebegve tenyereden?
üvegfalak körös körül.
árnyam játszik bennük bújócskát a fénnyel.
te haladsz. én álljak csupán?
csupaszon, mert letépted rólam
az emlékeim is?
illatát sem érzed múltamnak, mégis vadul
dörzsölöd hozzám testedet.
és kérdelek megint:
mért teszed?

néma szavak ezek is

nem tudok írni neked
nem tudok beszélni hozzád
nem tudok adni neked
pedig mindenem vagy

ragszd rám a szárnyaid!

agyő

ejnye, hát már megint ön, kedvesem? nem megmondtam hogy nem látom szívesen, sőt szívtelenül se. de csak itt ólálkodik körülöttem, csokit majszolva, bajszot rajzolva belőle, előre megfontolt szándékkal, ajka fölé. röhej kedvesem, nevessen hát velem, hadd hallom hangját, mely bongva zúg át dobhártyámon, lyukat eresztve agyvelejembe. megint miket beszélek, rám kéne szólni, de csak szelíden, nehogy megsértődjön lelkem. nehogy aztán nekem kelljen újra vigasztalnom magam. istenbizony nem engedném át magam a búnak, ha ön kedvesem, kedvesen ellibegne aurámból, melyet rombol léte. elvégre, nem vagyok hosszútávon tűrőképes. s bármily édesen hangzik szavam, ez bizony elbocsátás. várom míg jön a váltás vagy egy válltáska. ugyebár átlátja ön is a helyzetet. távozzon hát, míg még lehet, élve. csókjaim kezére!