agyő

ejnye, hát már megint ön, kedvesem? nem megmondtam hogy nem látom szívesen, sőt szívtelenül se. de csak itt ólálkodik körülöttem, csokit majszolva, bajszot rajzolva belőle, előre megfontolt szándékkal, ajka fölé. röhej kedvesem, nevessen hát velem, hadd hallom hangját, mely bongva zúg át dobhártyámon, lyukat eresztve agyvelejembe. megint miket beszélek, rám kéne szólni, de csak szelíden, nehogy megsértődjön lelkem. nehogy aztán nekem kelljen újra vigasztalnom magam. istenbizony nem engedném át magam a búnak, ha ön kedvesem, kedvesen ellibegne aurámból, melyet rombol léte. elvégre, nem vagyok hosszútávon tűrőképes. s bármily édesen hangzik szavam, ez bizony elbocsátás. várom míg jön a váltás vagy egy válltáska. ugyebár átlátja ön is a helyzetet. távozzon hát, míg még lehet, élve. csókjaim kezére!