2009. február 28.

áldozatban is

mezítelenre vetkőztem hogy
látván lássatok
kitártam elétek szégyenem hogy
hallván haljatok
belém

nincs készen a mű
vetkőztet sok sok remegő kéz
mit még? levenni
mit akartok?

fuldoklom önnön hangjaimtól
még én sem értem
szavam

meddig még míg mindenem
elétek dobom?

érintsetek meg

íratlanságban

mert hazudunk mindig. hangtalanul is. elhazudjuk magunk előtt a pillanatokat, amelyeket kín-keservvel szülünk meg. bőrünket váltjuk, mint a kígyók és tekergünk szerencsétlenségünk körül. örvényt támasztunk, magunkat rántva a mélybe. lehetne másképp is. lehetne egyszerűen...csendben és teljesen. de félünk a pillanattól, mint félünk szörnzeinktől, melyeket magunknak teremtünk. nem látunk tovább önmagunknál. nem érezzük cselekedeteink súlyát-szégyenét. cselekszünk vakon. engedelmeskedve egy felsőbb hatalomnak, mely belőlünk álmodta az életét. rátaszítjuk magunkat a semmire és csodálkozunk, hogy nem ér talajt a lábunk. nem vagyunk teljesek, mert magunkat szeretjük, keressük, áhítjuk szétszórt akarattal.nem tudjuk átlépni önnön korlátainkat, amik megakasztanak a gondolkodásban, alkotásban. hogy élhetünk vakon és kárhozottan? képtelenül a fények befogadására?



isten léte nem kétséges. és vállalom ezért a felelőséget.

2009. február 24.

naiva

hogy lehetek ekkora marha??? mindig ugyanabba a csapdába belesétálni??? és még észre is veszem!!!