íratlanságban

mert hazudunk mindig. hangtalanul is. elhazudjuk magunk előtt a pillanatokat, amelyeket kín-keservvel szülünk meg. bőrünket váltjuk, mint a kígyók és tekergünk szerencsétlenségünk körül. örvényt támasztunk, magunkat rántva a mélybe. lehetne másképp is. lehetne egyszerűen...csendben és teljesen. de félünk a pillanattól, mint félünk szörnzeinktől, melyeket magunknak teremtünk. nem látunk tovább önmagunknál. nem érezzük cselekedeteink súlyát-szégyenét. cselekszünk vakon. engedelmeskedve egy felsőbb hatalomnak, mely belőlünk álmodta az életét. rátaszítjuk magunkat a semmire és csodálkozunk, hogy nem ér talajt a lábunk. nem vagyunk teljesek, mert magunkat szeretjük, keressük, áhítjuk szétszórt akarattal.nem tudjuk átlépni önnön korlátainkat, amik megakasztanak a gondolkodásban, alkotásban. hogy élhetünk vakon és kárhozottan? képtelenül a fények befogadására?



isten léte nem kétséges. és vállalom ezért a felelőséget.