dejavu

Megint róla szeretnék írni. hát újra neki kezdek. Ő...

monológ

tegnap azt kérted hogy beszéljek. nyiljak meg neked. és én beszéltem. megpróbáltam elmondani magamat, magunkat,azt ami bennem él. hallgattál. és csak néha néztél rám. belőlem meg folytak a szavak. a fölösleges, a semmitmondó, a hasznavehetetlen szavak. nem voltam elégedett. én elmondanám kérdezés nélül is. de minek? ha úgyis érzed. ha olyan pontosan tudod, mint ahogy szavakkal megfogalmazni sem lehetne.
nem tudom használni a szavakat. ki nem mondva még adekváltnak tűnnek, de ahogy kiköpöm őket, értelmüket, szépségüket vesztik.
tegnap azt kérted hogy beszéljek. beszéltem. és ugyanannyit tudsz mint eddig...hát mi értelme volt? jobban szeretsz tőle? jobban szeretlek? összébb tartozunk, mint eddig? nem a szavak a fontosak-mondta hozzám hajolva, csukott szemmel, félálomban. majd megszünt létezni.

ketten egyben. szebb nincs. igazabb. tisztább. egyszerűbb. mikor az álom kifolyik a szemünkből és ránk virrad a világ, némán és igazul indulunk el. terhek nélkül. mert tudjuk hogy egymásba visszatérhetünk. éjjeli menedékhely. ez vagyunk.

ki nem mondva

két szó elég lenne. énszámból, teszádból. két szó elég lenne. két szó mely két életet érne. néma az ajkam. a tied lezárva. nem beszélünk. csak a pókfonalak úsznak fenyegetően körülöttünk a levegőben. nézleknézel. kifehérdtek a bütykök a kezemen úgy markoltalak. egy kézzel. két kézzel. 29foggal. bőrödön nyomaim. illatod rajtam. most kell kimondani. hiszen hallomhallod. tudomtudod.
két szó elég lenne. megváltanánk magunkat. egymás krisztusai. nem szólokszólsz. elengedlek. elmész. pedig az a két szó. szemembe írva. szemedbe írva. a levegőbe írva. lépteinkbe írva. ágyamba írva. ablakomra, ajtómra írva. falamra írva. utamra írva. utadra írva.

két kinemmondott szó ragsztott hozzád letéphetetlenül.

aludnom kell az álmaim hogy olyanná válhassak aminőnek önmagam látni vélem öntudatlan állapotaimban.

úgy öleltem

figyelnek. könnytől kifakult szemek. követik a mozdulataim. most lépek egyet előre. most felemelem a karom. most ölelek. most. szürkék. és színesek. végigcsorog az arcukon az idő. mint egykor egy vénasszonyén. látók. vakok. nincs torkuk. nincs szájuk. nincs tüdejük. csak a szemük. az él. figyelnek. könnytől kifakulva. átlátnak a bőrömön. a kötöszövetemen. a csontomon. már nem is engem látnak. őt látják. pedig egész testemmel takarom. rejtem. nem adom. őt akarják. őt! nem lehet szemek. nem a tietek. az enyém. nem veszíthetem el. figyelnek. néznek. átlátnak. követnek könnytöl kifakulva. a szemek. ne nézzetek. ne nézzétek. ráborulok. vigyázok rá. és lassan már nem őt látják. a csontjaimat. a kötőszövtemet. a bőröm. engem. visszanézek. őt nem láthatják. elbírom a tekintetüket. megmentettem. már én sem látom. úgy elrejetettem. úgy öleltem.

szép őszi napokon minden szép. süt az ég és hullanak a felhők. és olyan boldog az ember, hogy madarat lehetne fogatni vele. főleg ha alkalma adódik a Kék Tündérrel társalogni és megosztani vele a terheket. és a kastélyából jövet máris szebben koppan a cipősarok az utcán, vidámabban néz rá a kóborkutya, és az sem baj ha a mesejátékról úgy elkésik hogy még a tapsot sem kapja el, csak a visszatapsot.

nem bűn boldognak lenni, jövök rá újra meg újra...és nem kell gerjeszteni magunkban a boldogtalanságot...gerjed az magától is. SZERELMES AKAROK LENNI!