megfagyott döbbenet

"Halálod és halálom


Majd elaltat a dudolás,
a korasötét éjszaka
anyatejnél is szelidebb
figyelme és odaadása.


Mert ő a kifosztott kebel.
A dajka, aki kivüláll.
Az idegen, ki hazatévedt.

Majd elaltat az örök dudolás." (Pilinszky János)


Kihúnyt egy csillag. Állunk döbbenten a metsző csendben és bámulunk az égre. Hiszen a párna még őrzi a fej lenyomatát. A kagylóban ott a nemrég használt pohár. Talán a könyv is nyitva még, hiába várva, hogy végleg összecsukják. Nem is lehet már összecsukni. Mindig felnyílik ugyanazon a helyen. A pohár is visszakerül a mosogatóba. A párnát nem lehet felrázni. Megfagyott egy pillanat az öröklétben, amikor kihúnyt az a csillag. Belefagyott a lelkünkbe. És mi csak állunk és bámulunk az égre. Arcunkon fény, szívünkben meleg, mert a csillag fénye bennünk ragyog tovább. Ez a mi örökségünk. A gyász és a fény. Az Ő fénye, aki úgy ragyogott, hogy minden felfénylett körülötte. "Csak az hal meg, akit elfelejtenek". Nándi él. És ragyog. A szívünkben. Mindörökké!

mikor lehull-

evelin kezdett áttetszővé válni. először csak a haján sütött át erősebben a fény, később már bőrén is egyre jobban átütött az erek kék szövevénye. ha az ablak elé álllt, átsejlett rajta a reggel. "én így halok meg"-gondolta evelin és az arcán legördülö könnycsepp egybemosta a vonásait. mára már csak csillogó porszemekből állt, melyek még őrizték régi alakját, haja színét, szeme ködösségét. "hát legyen"-mondta evelin s utolsó lehelletével szertefújta önmagát.