ott állt és nem akart megölelni. nyújtottam felé a karomat, mindkettőt, hogy stílusos legyen, de nem. ő csak állt szobormereven és elutasítóan nézett. térdre estem(az a rohadt teatralitás!) és mint a legrosszabb szappanoperában összekulcsoltam a kezem, úgy könyörögtem. nem hitte el. azt hitte, nem gondolom komolyan. valójában komolyan gondoltam csak nem vettem észre hogy túlzásokba esek. de estem(elég nagyokba és giccsesekbe). azt hittem, helyzetem megengedi. nem engedte meg. nyomorultul éreztem magam. nagyon magabiztos volt. határozott. a nem az nem-jobb szó: megingathatatlan-. aztán már csak néztem utána. tényleg olyan volt mint egy szar film. sírtam, ő meg ment...még csak valami szirupos zene kellett volna szóljon halkan a háttérben.
most meg itt gubózok egy széken a számítógép előtt, nyakig pokrócban és szürcsölöm a teát(így illik nem?). ja! és bámulok ki az ablakon-két mondat között-. szemeim kisírva, mert ez adekvált és lelkem mélyén határtalan szomorúság (kökökökököközh.). a mértéktelen alkohol meg cigaretta megkínozta a testemet. köhögök és hányok. adekvált. hogy a faszomba tudott úgy otthagyni? adekvált. adekvált. ezt igazán nem értem!
