evelin épp hogy össze nem rogyott a fáradtságtól, de még kipréselt magából egy
köszönömöt és egy
viszlátot, mielőtt kilépett az épületből. nem igazán gondolkodott el azon, hogy a portás miért nyitja ki neki mindig olyan előzékenyen az ajtót. nem is számított. sietve lépkedett, nehogy lekésse a villamost. időben ért oda. kevesen ültek a villamoson. evelin lerogyott egy ablak melletti székre. meredten bámult maga elé, mint egy autista. az ellenőr furcsán nézett rá.evelin automatikusan előkaparta a pénztárcáját és elővette a bérletét. az ellenőr sokáig (legalábbis evelinnek így tűnt) tartotta a kezében a bérletet. majd megköszönte és tovább lépett. a villamos fékez. evelin összekapja magát. még csak pár lépés az ágy. a sikátor sötét volt, mint mindig, és vizeletszagú. de evelin nem érezte. már az első hetekben megszokta, hogy visszatartja a lélegzetét míg beér a tömbházba. míg a kulcsát kereste a táskájában, az ajtó kinyílt. és ott állt ő, aki már elment egyszer. evelin csak néze. sokáig nézte és szeme lassan megtelt könnyel. hátatfordított és otthagyta. nem szaladt. még csak nem is sietett. határozott indult előre, egyik kisutcából a másikba kanyarodva, míg végül elérte a folyót. tudta, hogy a
másik nem követi. a
másik még mindig ott áll és várja őt.virrasztani fog a
másik. és ő vissza fog menni reggel. csapzottan és kisírt szemekkel és akkor a
másik magához öleli és lefekteti és betakarja. és ő nem fog egy szót sem szólni. és a
másik sem fog beszélni, csak ül az ágya szélén és nézi őt. ezt mind tudta evelin. ezzel a tudattal ült le a fűbe a folyópartján és ezzel a tudattal sírta magát valami tetszhalott szerű állapotban, melyből csak egy-egy éles emlékkép rángatta ki. nagyon lassan lett reggel. nagyon-nagyon lassan. neki is és a
másiknak is.
