a reggeli metró

szerda volt talán. ki emlékszik már ilyen jelentéktelen apróságokra. evelin kiszállt a metró utolsó kocsijából. kevesen voltak. korán volt. olyan bágyadt hajnal féle, vagy nem is tudom... evelin, tehát, kiszállt. elindult. hirtelen valaki egy ismerős dallamost kezdett el fütyülni a háta mögött. evelin elmosolyodott. de nem nézett hátra. a füttyszó pedig neki szólt. őt hívta, őt kérte. evelin tovább ment. valamiért könnyebben lépkedett. arra gondolt, akivel az éjjel átbeszélte az éjszakát. hosszú és fájdalmas beszélgetés volt. evelin nem állt meg. úgy ment tovább, mint akinek komoly célja van. közban még ő sem tudta, mihez fog kezdeni a megüresedett hetével. talán szomorúnak kellett volna lennie. talán sírnia kellett volna. de evelin nem volt szomorú és végképp nem sírt. a füttyszó belezengett a fejébe. tudta, hogy neki szól. tudta, hogy őt keresi. de nem fordult meg. de nem nézett vissza. evelin egyedül volt. és egyedül akart lenni. először életében élvezte az egyedüllét örömeit és nem engedte, hogy bármi betörjön magányába. a tegnap éjszaka is elszállt. meglehetősen távolinak tűnt már. evelin összegombolta a kabátját és kilépett a fényre.