Szavak

Szavakkal rajzolom körbe azt ami vagy.

Ennyim van nekem. A szó.

Szavakkal kereslek, térképezlek fel,

hívlak magamhoz.

Kifeszítem magam a szavakra.

Vitorla vagy mártír. Ez vagyok.

Te meg a szél. 

Mindkettőbe belekapsz.

Hányszor sírtam már neked?

Miattad soha.

Úgy hallgatod eléd öntött szavaim

mint aki nem hallott még szavakat.

Rámcsodálkozol.

Én meg rád.

Nézlek a szavakon keresztül és

nem értem hogy kerülsz ide.

Örvény vagy. Elragadsz.

Félek tőled, mert megismerhetsz.

Előtted vannak a titkaim.

Félek tőled, mert nem ismerem az utadat.

Félek tőled, mert elveszíthetlek

és nem leszel.

Öröm vagy nekem és rettegés.

Ha nézlek szótlanul, ellebegsz.

Álmaiból intgetsz, nem látlak tisztán.

Mégis szavakat adok neked.

Kinyújtott tenyeremben tartom őket

eléd.

Ragyognak amikor megérinted.

Én is akkor kezdtem el ragyogni

amikor először hozzám értél.

Ringató

Feküdnék melletted.

Kezem a kezeden.

Érzem ahogy rezdül a lélek.

Nem kellenek szavak.

A csended mint lepel hull

fáradt arcomra.

Titkok születnek.

A mindenség lágyan

ring alattunk.

Megáll percekre a lét.

Visszafojtom a lélegzetem,

hátha tovább tart.

Ne mozdulj.

Nem mozdulok.

Csak add nekem amit 

nekem szántál.

Csak létezz.

Csak engedd, hogy létezzek

általad.

Oázis

a csönded ragyog

engem fáradhatatlanul hajtanak a szavak

fészek vagy. rádocsúdik a hajnal.

jelzőtűz a szemed. nem tévedek el.

illatod felemészt, eltöröl.

megszűnik a lét,

csak a pillat állandó.

minden percben köszönöm, hogy élsz

s élek én is általad.

Elmondanálak

mit mondhatnék rólad?

a szavak éle elkopott

rögöként hullanak ki a számból

téged elmondani képtelenül

fény vagy

hajnal friss szele

vágy vagy

elfojthatatlan lobogás

néha sír belül valami

ha megérintesz

mint sírtak az angyalok is

az ember után

szemed aranyvirág

akkor is látom csillanását 

ha lehunyod

szád szélén mosoly

így őrizlek

kezed nyoma izzik testemen

ajándék

bélyeg

le nem mosható

mim vagy? nem tudom

félelmem és vágyam

harcom és békém

előtted állok fegyvertelenül

Metamorfózis

A kezed alatt úgy alakultam át valami mássá,

valami élettel telivé, mint mester

keze alatt a váza. 

Ujjaid alatt elhalkult minden

és csak idegvégződéseim finom

rezdülési mutatták a múló időt.

Úgy aludtam bele magam a valóságba,

hogy tartottak a szemeid.

Percekig megállt a világ szédülése

és csend született.

Ki vagy te napfény, hogy elűzöd belőlem

a rémeket?

bizonyságtétel

betölthetetlen űr vagy bennem

uram

mindig kereslek

hívlak szüntelen

majd megtagadom léted

őrlődöm az idő

malomkerekében

várok egy jelre

mitől megfogan a hit

gyűlöllek minden percben

mert nem tudom

téged szeretlek-e

vagy csak elmém

szült meg téged

kínban vérben

hallom a hangod

uram

hallom suttogásod

és képtelen vagyok

elhinni téged

kifosztottál

isten az ilyen?

elvetted a lelkem

s most úgy sírom vissza

mint gyermek elhagyott

játékszerét

miért nem fogadhatlak el?

miért vonod meg tőlem a hitet?

vagy nem is vagy?

csak erőlködésemben,

hogy értelem teremjen

megalkottalak?

tenyered helye

ott van homlokomon

lépteimben hordozom

utadat

bizonyságtételnek ennyi

legyen elég

Húsvétra

Nagycsütörtökre

Nem olyan könnyű felkészülni az áldozatra. Még magad köré gyűjtöd azokat akiket szeretsz. Még megtöröd velük a kenyeret. Még iszol a borból. Még ünnepelsz. Pedig az árnyék már ott van a szíveden. A csók már izzik a levegőben. Mégis a pillanatnyi megnyugvást választod.
Aztán végül egyedül maradsz. Egyedül a félelmeiddel. Egyedül a kételyekkel, mert ők nem értik, nem tudják mi következik. A pohár megtelt. Nem veszi el senki tőled. Mikor értetted meg, hogy te vagy az áldozat?

Nagypéntekre

Éli, Éli, lamma szabaktani!
Egyedül voltál hát itt is. Különben nem teljes az áldozat. Hinned kellett, hogy magadra maradtál. Hát nem ez a legszörnyűbb magány? A bizonytalanság, hogy tényleg a sorsod teljesíted be? Mert mi van, ha nem igaz, ha nem is lett volna szükség a kálváriára? Ha hiábavaló, elképzelt, csak bomlott elméd szüleménye? Tudom, hogy volt egy pillanat mikor ez uralta az elméd. A félelem és hitetlenség. Így lehettél hívő. Így lehettél igaz.
Majd vége lett. A föld beleremegett, a kárpit meghasadt, a világ elsötétült.

A csend napjai jöttek. Várakozásé. A várakozás földjébe vetett reménnyé. Fagyott döbbeneté. Elkeseredett hité. Akik szerettek bénultan bámulták a világot, hogyan létezhet tovább nélküled. Hiszen meghaltál. Mégis valahogy ott csírázik a gondolat, hogy mégsem. Hogy talán élhetsz. Talán újra élhetsz. De ez csak egy érzet. Senki nem támasztja alá a makacs elképzelést.
A kárpit meghasadt. Nem apró szakadás lett rajta, felülről az aljáig kettéhasadt. Isten elhagyta a templomot. A világot ugye, ugye nem hagyta el?

Nagyszombatra

A csend napja van ma. Ez lehetett a leghosszabb nap. A pihenés napja: sabbath. És pihentek az asszonyok és pihenetek a tanítványok és pihentél te is. Senki nem töri meg a csendet. Remegő suttogások, ellehelt szavak emelkednek csak. Néha.
Ma nincs út, nincs igazság, nincs élet.

Húsvétvasárnapra

Ne féljetek! A sír üres. A leplek a földön. Sietve lépett ki belőlük valaki. Lábnyomok a porban a szikla mellett. Valaki elindult. Valaki útrakelt. Valaki visszajött. Új szövetséget kötött ember az Istennel. Vérrel kötötte. Hittel kötötte. Lélekkel kötötte. A szeretet szövetségét, a szabadságét. Miért felejtjük el? Miért felejtjük újra és újra el?

Zene

Néha, mikor nagyon fúj a szél

azt képzelem, hogy énekel.

Vagy ha csikorognak a villamos kerekek.

Mintha egy nagy szimfónia részei lennének

amit csak halálom pillantában értek meg igazán.

Akkor lesz eggyé.

A hangok amik a zsúfolt metróaluljáróban

kicsengnek a tömegből.

Egy sípszó, valami ütemes kattogás.

A dörgés is, rezgő basszusával.

Mikor hallom őket, mintha kitisztulna valami

egy pillanatra.

Aztán elveszítem és várom a következő csatlakozást.

Körülveszenek ezek a hangok, kísértenek.

Gyerekkorom hintájának hangja,

a zipzár csengése, a ragtapasz reccsenése.

Minden, minden énekel.

Béke van ilyenkor, elcsendesülés.

Úgy válnak ki a világ zajából, mint egy-egy

ismeretlen sziget.

És mindenhol rámtalálnak.

Poharak koccanása, elfojtott nevetés.

Ugyen nem csak én hallom őket olyan szépnek,

mint az angyalok kórusát?

Lucifer

én láttalak földre hullani

kihasítottál az égből egy darabot

azóta csonka mint a hold

nem lángoltál ragyogtál inkább

mégis pernye követett

úgy ragyogtàl hogy kristállyá

formáltad a homokot

oda csapódtál be

millió szilánkra törve önnön

tükörképedet

nem hangzott fel üdvrivalgás

az égből

mindenki sírt

neked voltak csak szárazak a szemeid

zsibbadt kezekkel söpörted le

válladról szénné égett tollaid

isten aznap elfordította arcát

nehogy foltot hagyj rajta

örökkévaló tetoválást

nem volt jó nap

még a föld is abbahagyta

a forgást egy pillanatra

érezvén súlyodat

s te elindultál

hátra sem nézve

hogy megtanítsd fényedet mindenkinek

Evelin maga

Evelin nem találta önmagát. Bézett a szekrényben, a padláson a dobozok között, a zoknis dobozba, megnézte a konyhában a magukra maradt fedők mellett, nézte a fészerben, a csinosan egymásra halmozott fahasábok alatt. De semmi. Nem várt szomorúság telepedett rá. Hiszen tisztán emlékezett, hogy letette magát valami biztonságos helyre, ahol védve van és ahonnan bármikor előveheti. Pont ezek a helyek azok amik elnyelik a beléjük rejtett dolgokat. Az elemeket például, vagy az el nem használt(de használatra váró) csavarokat. Bermuda háromszögek ezek az agy logikus, tiszta tengerén.
Tehát Evelin a fotelben ülve bőszen siratta önmagát, amikor egy könnycsepp tükrében felfigyelt valami ismeretlen csillogásra. Ez lesz az- gondolta merészen és kapkodva rohant a szoba tulsó sarka felé. Mégsem- gondolta lehangoltan, amikor kezébe vette az ott talált száz forintost. Nem én vagyok- állapította meg ridegen, miközben az érmét dobálgatta. Azt már nem vette észre, hogy a pénzen a saját arca van.

ha leltároznék

Kétszázhatvanhárommillió-száztizenhatezer-nyolcszáz próbálkozás az az önálló levegővételre

és a szám emelkedik

mindegyik belélegzés ajándék magamnak

nem mindegyik tudatos

és ott a szívverés

tizenegyezer-négyszázhúsz nap alatt napi száznyolcezret pumpált néha többet is a

fáradhatatlan izomcsomó

számszerűsíthető az élet

nem nagy dolog

nekem jelent ez csak különleges örömet

vagy szenvedést

simán beszorítható a természtettudományok

bármely ágának határai közé

ahol megfosztva minden ziziségtől

poros statisztikai adat vagy példa lesz

izomtömeg csont kötőszövet zsír nyálkahártyák

ezenfelül mechanika optika reakciók és ki emlékszik még mik tömkelege

ez az én

a hely ahol élek és amit használok

nem több ès nem kevesebb számoknál és képleteknél

neked mégis jelent valamit az adatokon túl is

nekem mégis jelent valamit

nekünk mégis jelent valamit

Szerotonin dopamin oxiticin és adrenalin túltengést

és fenil-etil-amint

tudtad, hogy ha rosszul adagolják beleőrülsz

de nyilván ez is ki van porciózva

minden mérhető

a gondolat is

nem vagyok más mint egy hatalmas egyenlet képlet megoldás

az hogy szerethető vagyok-e ebben a formában csak az ismeretlentől függ

ouroboros

Ma megint találkoztunk.
Te, aki énekelt a szemével,
és én, akinek a porba hullott a tekintete.
Hajad láng volt azon a reggelen.
Élő láng, veszett lobogás.
Én csak néztem, és kezeim közül
földre esett a magány.
Felgyúlt feletted egy felhő.
Lángolt az égbolton, mint egy
felfelé hulló csillag.
Majd csak a pernye,
csak a hamu,
a retinába égett fényfolt maradt.
Áttesző volt a bőröd, rajta
ezer repedés, min mézként
csurgott elő az idő.
Én álltam ott és cseppenként
veszítettem el benne önmagam.
Ma megint találkoztunk.
Vagy az idő rándult egyet,
s idegesen visszatipegett.
A holnap, mint a homályos
tükörképe a mának, fel-fel csillan
homlokodon.
Nem ismertelek meg. Sem most,
sem akkor, sem soha.
Csak bámultalak tágrazárt lélekkel.
Hallottam, hogy hívtál.
Itt vagyok.
Újszülött kezeimmel nyúlok feléd,
hogy megismerjelek.
Tüdőm bolyhai beleremegnek a sikolyomba.
Hová rejtselek?

létem

Ami éget:
a döntések meváltoztathatalan kényszere.
a könnyek.
a szabadság megvonása.
a hideg.
a visszaforíthatatlan idő, ami hömpölyög.
a magány.
a hidak leomlása.
a szavak kimondottságának véglegessége.
a törés.

Ami dermeszt:
a színtelen fájdalom, ami csendből születik.
az érintések.
a feledhetetlen múlt.
a szemek rebbenése.
a titkok.
az összekulcsolt ujjak börtöne.
a hirtelen fény.
az ismeretlen lobogása.
a tévedések.
a hibàk.
a jövő átláthatatlan szemtelensége.
a törés.

Égek, megfagyok.
Így vagyok ember.

jég

Hàt ennyi volt.
Egy pillantás ami belefagyott az időbe.
De szétörött az is.
Cipőm orránál hevernek romjai.
Nem visz rá a lélek, hogy
rátapossak.
Egy darabkában még tükröződik
egy szem csillogása.
Egy kéz remegése.
Egy csodálkozó mosoly.
Kikerülöm hát.
Otthagyom.
Nem ez az első.
Megtanultam már
nem belehalni.

Amikor elmentél

Amikor elmentél becsuktam az ablakot.
Talán, hogy itt tartsam még az illatodat,
mielőtt a molekulák is menekülve
követnek téged.
Nézem a falat. A fal visszabámul.
Az árnyékod is hiányzik róla.
A fényed hiánya.
Szavaid foltot hagytak lelkem szövetén,
mint szőnyegen a vörösbor.
Lassan kikopnak, de el nem távolíthatók.
Itt ülök, fülemben kattog a csend
és elképzelem hogyan rándulnak az ujjaid,
mikor mélyen alszol.
Azt a rándulást is magaddal vitted,
ahogy magaddal vitted a fogkefédet,
a hátizsákot, a kedvenc képedet és
az önbizalmamat.
Most felhívnék valakit, de félek
felemelni a telefont, nehogy téged tárcsázzalak.

Idegen

Ki vagy te, idegen,
aki belenéztél az ablakon
és láttad az ott tomboló vihart?
Honnan jöttél ide,
ahol hit és kétkedés kézenfogva
halad ismeretlen utakon?
Mikor érezted meg az elhivatást,
mely ellenállhatatlanul ragadott magával,
hogy tanuja légy szörnyeteg gondolatoknak?
Viselsz pajzsot?
Vagy meztelen mellkasod tárod ki
hogy eltaláljanak?
Gondoltad volna-e, hogy te vagy,
akin megbotlik a sors kereke?
Milyen látomások vetültek elmédre,
mik vezettek utadon?
Hova jöttél idegen?
Tudod?
Vagy beburkolózol a
tudatlanságba, mint puha köpenybe, hogy
ne érintsen meg a valóság?
Nem vezethetett a véletlen.
Valaki suttogott s te megérkeztél.
Szándék van veled.

Pont így

Ahogy a fény játszik az arccsontodon.
Ahogy tágul és szűkül a pupillád.
Ahogy megrándul a szád.
Ahogy kilélegzel.
Ahogy vagy.

stagnálás

mit tehetnék?

hiszen hamu vagyok csak

lélekkel megáldva.

bennem sem ragyognak

jobban a csillagok

mint bárki másban.

csak a visszhang erősebb.

meg a kattogás.

de a sötétet ez sem űzi el.

várok még.

bámulom a körülöttem levőt

a megértés ajándéka nélkül.

ha kimondanánk a szavakat.

ha a lelkünk találkozna

a szemeink helyett...

ha hinnénk még a találkozásban.

figyelek. 

lassan hordozom tekintetem az ismerős

képeken.

letapogatom.

végig simogatom.

néhol finoman felhasítom a

valóság szövetét hogy

ráleshessek a titkos igazságra.

akkor is ha fáj.

ha sérti a szem érzékeny szövetét.

a fájdalom is lehet megváltás.

a megváltás is lehet fájdalom.

várok. figyelek. látok.

aztán ha jön az utolsó pillanat

könyebb lesz megtenni az első 

lépéseket.