Amikor elmentél

Amikor elmentél becsuktam az ablakot.
Talán, hogy itt tartsam még az illatodat,
mielőtt a molekulák is menekülve
követnek téged.
Nézem a falat. A fal visszabámul.
Az árnyékod is hiányzik róla.
A fényed hiánya.
Szavaid foltot hagytak lelkem szövetén,
mint szőnyegen a vörösbor.
Lassan kikopnak, de el nem távolíthatók.
Itt ülök, fülemben kattog a csend
és elképzelem hogyan rándulnak az ujjaid,
mikor mélyen alszol.
Azt a rándulást is magaddal vitted,
ahogy magaddal vitted a fogkefédet,
a hátizsákot, a kedvenc képedet és
az önbizalmamat.
Most felhívnék valakit, de félek
felemelni a telefont, nehogy téged tárcsázzalak.