2009. március 26.

történet

kislány és apuka sétálnak az utcán, oviba mennek. télvége. a földön olajfoltos pocsolya. mellette való elhaladás. kislány megáll, nézi. zokogni kezd. nagyon. mi a baj kicsi? miért sírsz? apu, apu- zokogja- összetört a szivárvány!

2009. március 25.

figyelsz rám, kicsim?

megbocsátható a hűtlenségem?
csak élni próbálok!
elnézően mosolyogsz, neked
nem fáj.
de én, én hogyan
bocsájtalak meg magamnak?

messzemessze

kedvesem, mennyit kerestelek!
s mióta
megtaláltalak semmi
nem változott.
szólnod kéne,
némaságod közénk
telepedett.
kedvesem, hogyan történhetett,
hogy ölelésünkből tűntél el hirtelen?
ott voltál. éreztelek.
és most csak kihűlt nyomod
bújik hozzám csendes emlékeimben.

2009. március 23.

pillanat

kibomlott az átkozott. nyugodtan sétáltam, a nap is sütött még, mint a jó sztorikban általában. azonban, hogy ez ne egy jó sztori legyen, egyszercsak kibomlott. nem bírta tovább a kötöttségeket. kibomlott és szabadon libegett mellettem, mögöttem és, szerencsétlenségemre, alattam. mert ez volt a baj. alattam. ráléptem. a nap nagyon gyorsan eltűnt, nehogy majd tanúskodnia kelljen később. nem hiszitek el, de még a szélcsönd is beállt. zuhantam. mint egy darab fa. zuhantam. pont úgy. mereven. mint egy darab fa. pont úgy zuhantam. zuhantam mereven pont úgy mint. egy darab fa. úgy. felhorzsoltam a térdem és fájt a csuklóm. (dédnagyapámat ugyan nem ismertem, de azt hiszem bennem reinkarnálódott. azt mondják nagyon cifrán tudott ám káromkodni...tovább vittem ezt a tudományát)

na, ezért fogok ezután cipzáras vagy tépőzáras cipőket hordani!