találkozás

teganap találkoztam önmagammal. már messziről integetett de én csak későre vettem észre. elmentünk teázni. ő sokat beszélt. én hallgattam. elbűvölt, újra. aztán sétálni indultunk, meleg volt. kabátját félkarjára vette, úgy ballagott mellettem. fújt a szél. de nem volt hideg. azt furcsállottam, hogy semmi "olyasmiről" nem esik szó. beszéltünk mesterségről, könyvekről, zenéről- jut eszembe, megrótt mert már régen nem hallgattam a klasszikusokat-, még a gyermekkorunkról is megemlékeztünk. de semmi más. és én vártam, hogy mikor kezdi rá. de nem kezdte. leültünk egy padra. néztünk magunk elé és hallgattunk. én "azon" gondolkodtam. ő a verebek játékát tanulmányozta.percek, vagy órák telhettek el így, mikor felém sem fordulva, szinte lehelte a kérdést: Elnevezted?
annyira váratlanul ért, hogy először föl sem fogtam, mit akar. majd mikor leesett, hőhullám öntött el. talán el is pirultam. nem tudom. még mindig nem nézett rám. merőn bámulta a verebeket. mintha nem is kérdezett volna semmit az előbb. mintha nem ő lett volna az aki megszólalt. min tha semmi köze nem lenne hozzám.
Még nem...-mondtam
rámnézett. meglepetésemre nem metsző, gúnyos tekintet villantott felém, mint vártam, hanem épp ellenkezőleg. meleg volt. és megértő.
Ráér.-mondta. megpaskolta combomat. fölállt és elindult...
nagyon nagyon öregnek és megviseltnek tűnt hátulról. de tudtam, hogy mosolyog. boldog voltam.

egy velejéig romlott(legalábbis ezzel vádolt, ennek tartott) személy monológja

Ciróka-maróka, buta kis Nevenincs, cirógatnak, marnak is, ostobának mondanak.
na ja. meg egyébnek is. aki ismer, ismer. aki gonosz gonosz. lassan lassan nevetségessé válnak. kicsinyes, hínáremberek. húznának lefele. felelni? nekik? minek? a falnak sem szoktam beszélni(bár annak érzőbb a szíve...) azt nem mondhatnám hogy meghasonultam. hasonuljon ketté aki akar. mert én telejes ember vagyok. és igen, igen, EMBER vagyok. emberebb azoknál akik embertelenséggel vádolnak. vannak akik mellettem állnak. nem érdekből, nem megszokásból, hanem barátságból és szeretetből. es őket senki nem veszi el tőlem. és a becsületem sem veszítem el szemükben. azok szeme meg nem érdekel akik gyűlölnek. nem ereszkedem le a szintjükre. derogálna nekem. életem úgy élem ahogy nekem jó. és meggyőződésem, hogy nem vagyok rossz ember. és sokaknak ez a meggyőződésük. és köszönöm őket. köszönöm magam. és azokat is köszönöm akik ellenem vannak. mert ez csak megerősít. ugye ugye(ami nem öl meg...)
ennyit akartam közölni a cyber térrel. köszönöm hogy végighallgatott.

mint macska az egérrel

jól van ez így. ennél boldogabb már nem lehetk. ma is például sétáltam az utcán, két tejjel kezemben fennhangon kántálva, hogy what a beautifull world. mert az. mert van benne valaki akié vagyok. és az sem érdekel, hogyha nincs itt, hogyha mást ölel. mert boldog vagyok vele és általa. fennen hirdetem, köszönöm istenem, köszönöm, hogy ő, hogy én. köszönöm hogy köszönhetem.

impresszió

Pillangónyi időt adj.
Átgondolom a világot,
Felfújom és átnyújtom neked.
Virágzó akácfák illatával,
Méhszárnyú viaszcsodával
megfűszerezem álmod.
Fészketrakok belőled.
Fűszagú fészket.
Kibélelem magammal.
Védj meg.
Szitakötő lábú tervet
Szövök, mint a pók.
Kitárod kezed.
Ujjaim várod, melyek
építő munkába kezdenek,
hiszen gyöngyként fűzik fel
a csillagokat. Neked.
Világ illatú virág.

mindentől félek egyedül

próbálok lélegezni. be. ki. be. ki. be. ki. kinyitom a szemem. hahóó. itt vagyok. teljes valómban.

ma nagyon rosszat álmodtam. arra ébredtem, hogy zokogok. egy paldásról folyóba akartam ugrani...kinevettek, azért. olyan jó volt fölébredni és konstatálni, hogy csak álom volt.

bevallom: még kapkodok a levegő után néha. vagy csak bambulok a semmibe, hátha a semmi visszanéz egyszer.

elhiszed lénám, hogy nem szenvedek-szenvelgek? olyan ez mint az utolsó levél. csak megállapítok tényeket, minden keserű szájíz nélkül. összeszedtem magam. és erős vagyok megint. és boldog is, mikor úgy hozza a perc. megbékéltem. és várok.

szeretek várni. Rá.

az én szavaim már nem elegek

Baranyi Ferenc - Staccato

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
már messze vagy, mikor megérkezel.
Karomba kaplak s mégsem érlek el.


Hervay Gizella – Étellel, csenddel

Csak a szél. Már megint nem te vagy,
pedig étellel, csenddel vártalak.
A nagy szavakat, mint olcsó ruhát,
levetettem. Nem várok csodát.
Nem kérek semmit. Nem panaszkodom.
Csak tenyered helye üres az arcomon.

Ami lettünk volna, vagyok egymagam.
Szavaimnak immár kettős súlya van.
Szemeddel is nézem, amit láthatok.
Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.

Amit kimondani nem tudtam neked,
látod, most a munkám okos része lett.
S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon,
az szólít meg. Tekinteteddel rokon.

Ady Endre - Tüzes seb vagyok

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzón, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

Fodor Ákos

Szerelem:
Ahogy a szél meglebbenti a függönyt.
Nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.