nem tudom mi a címe

egy kőszobor állt a semmi közepén. sok sok repedéssel, repedéseiben mohával, fűvel, virágocskákkal. ott állt, és halványan derengett.
egyszercsak szárnysuhogás törte föl a csöndet. egy madár érkezett. zavart volt és bizonytalan. csattogtatta szárnyait. félt. hiszen az előbb még a fészekben ült. a puha, langymeleg, biztonságos fészekben. a következő emélke az a repülés volt. időtlen idők óta repült már. lassan magamögött hagyva a fészket, az ismerős fákat, az ismerős fellegeket, majd az ismeretleneket. lassan elsuhantak mellette, az erdők, a völgyek, a hegyek, a felhők, a színek. és az idő. határozottan emlékezett rá, hogy az idő is elsuhant mellett. még utána is nézett, de visszarepülni képtelen volt. repült a nagy szürkeségben, a ködben, az időtlenségben. és már nagyon fáradt volt. de nem tudott leszállni. ekkor derengett föl a szobor. a madár arrafele folytatta végtelennek tűnő szárnyalását.
leszállt rá. érezte, hogy körötte hatalmas a csend, és egyre nagyobb a fényesség. hallotta a saját kis madárszívét.már nem félt. otthon érezte magát. nem nézett föl. fejlehajtava pihegett. hirtelen madárdal szólalt. harsányan, elevenen. erre már fölpillantott, de csak az egyre nagyobb fényességet látta.madarat sehol. míg kémlelte maga körül a semmit, azon kapta magát, hogy már nem lát a nagy fényességtől. ekkor vette észre, hogy ő maga fütyül. és már tudta...ő megtalálta a szobrát. amely ott áll a semmi közepén, az időtlenségben, fénylik és várja az elevenen, harsányan fütyülő madarát.