evelin szerette hallgatni a vonat kattogást. ugyanúgy lüktetett mint a szíve, nem vetve alá magát semmilyen logikus ritmusképletnek. egyedül ült a fülkében. de nem volt magányos. evelin mindig remek társaságot nyújtott önmagának. órákig tudott vitatkozni másik énjével, anélkül, hogy meggyőzte volna azt, vagy az őt.
evelin rátapadt az ablakra, úgy szívta magába a tájat. régen nem utazott. és régen nem figyelte meg, hogy milyen gyönyörűek a fák ősszel. és a felhők...a felhők megint megelevenedtek, mint egykor, gyermekkorába. újra látta a színjátékot, amely az égre van kifeszítve. evelin elszomorodott. hová zárta be magát évekre, hogy így elsuhant mellette az élet? ekkor fölcsendült emlékében az Ő hangja, de már nem rendítette meg. Prága...platánok...a kezünk...együtt...folyópart...a hajad...csendes belenyugvással vette tudomásul, hogy kiköltözött belőle. kicsit talán örült is neki. sőt, minél tovább nézte az vonat mellett elhaladó hegyeket- mert a vonat áll ugye evelin? az mindig csak áll...a hegyek vonulnak...- annál jobban örült.
mély lélegzetet vett, elhallgattatta a hangokat a fejében és mosolyogva gondolt arra, hogy valahol már nagyon várják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése