van hogy...

a humánum csöndjébe zártam magam. áthidalom a távolságokat. mit nekem a kilóméterek? vagyok elég érett és felnőtt ahhoz, hogy megbízzak a józaneszem ítéletében. már ha ítélt is valaha. romjaimba dőlök s kihült párnákat csapkodok az asztalsarkához. hogy jutottam ide? idegeim széttáncoltsága nem mentség.
sötét sakokban guggolni, falfelé fordulva. félfordulattal eltakarni a kintről jövő világosságot. aztán lehajtott fejjel magamra venni a szent kenetet, mit halottas ágynál osztogatnak oly kegyesen. néhány pók is él a szobámban. jól megvagyunk. én békén hagyom a hálóikat ők békén hagyják az enyémeket. akár azt is állíthatnám, hogy szimbionták vagyunk. de ez nem lenne igaz. mi érteleme hát valótlanságot állítani?
nos igen. eltértem a témától, újfennt. bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy volt-e téma egyáltalán...de ha nem volt hát nem volt...úgyis eltértem volna tőle előbb utóbb. s amúgy meg, mindenkinek megvan a maga keresztje. az enyém az eltérés. és itt szakadt el a fonál. itt ért véget a gondoltasor. kell-e hát tovább kínozni? pedig annyi minden van még, mi belémszáradt. de ahhoz drótmosogató kell, hogy kikaparjam magamból. ne féljetek, nem fog fájni. sőt. utána mindig olyan frissnek érzem magam.