Felettem repült egy darbig, majd eltűnt egy felhő mögött. Először azt hittem, hogy egy gólya. Ebben a hitben ringattam magam. De a furcsa gólya emléke nem hagyott nyugodni. Próbáltam felidézni: volt két szárnya, két hófehér szárnya; nem volt csőre(milyen gólya az amelynek nincsen csőre?!) és sírt. A gólyák nem szoktak sírni...
Visszamentem oda ahol észrevettem és néztem a magasba. Vártam, hátha visszajön, hátha megmutatja magát. Napokig vártam. És ahogy álltam ott, szobormereven, az eget fürkészve, egy toll lebbent a vállamra. De mikor megfogtam eltűnt a kezemből. Szétporladt. Hirtelen dobhártya szaggató visítást hallottam és hátam mögött nagyot puffant egy test. Lehajoltam hozzá. A gólya volt, vagyis a gólyának vélt lény, mert nem madár volt. Angyalt láttam. Ott feküdt véresen és összetörve. Szemeit vékony hártya fedte, arcán valami eltorzult mosoly. Mikor hozzáértem, teste szétporladt a kezem között. Eltűnt. Tűnődve indultam tovább félbeszakított utamon... Én láttam csak. Az én angyalom volt. Az eltorzult mosollyal az arcán.
Ahová leesett, ott kiégett a fű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése