És mikor rádborult puhán a fa nem gondoltál arra, hogy tegnap mi volt. Nem kísértett a múlt csak lepihentél csendesen és elmúlt minden múlandó. Mert akkor már nem számított csak az, hogy ne légy, csak annyi, mint egy pillangónyi lét és átsuhantál csendben, halkan a gyerekszobán és csókot leheltél ott mindenm tárgyra, a felöltöztetett babára és a lányra, kinek szőkesége hasítóan fájt a fekete ruhában és tovább suhantál és megérintetted az ősz hajat s a könnyes szemet, mely miattad, utánad égett és utoljára a szépet,a kedvest, ki nélküled elvesz, mert te tartottad őt. Elsuhantál. És itt maradtunk, fájdalmunkba fagyva, döbbenten, hogy ennyi egy élet, mely másokat éltet.
De visszajöttél, mert kellet, hogy legyél és finoman simítod az asszonyt ki a helyedbe lép és megcsókolod a lányt, ki lány lesz a gyerekszobában és Sára... itt maradt Sára...Sára
in memoriam Ferenczi Éva édesanya, feleség, barát...több mint barát...
1 megjegyzés:
Elolvastam és sírtam. Aztán csak sírtam.
kisstibi
Megjegyzés küldése